Egy hete szakad le a hátam, napok óta beállt, ma reggeli felkelés gyönyörű volt, néhány visszapottyanással és csillagokkal.
Mivel már végigettem a patikát, és nem segít, tuti a lelki terhek, ja.
Nyolcadik éve vagyok a cégnél. Anno jólmenő, sikeres cég, 1-2 éve hanyatlásnak indult, a mai gazdasági környezet és főleg a kormányunk komolyan dolgozik rajta, hogy tudatosan ellehetetlenítsen minket. Ez állandó feszültség. Emberek menekülnek, embereket rúgnak ki tömegével.
Azóta két és fél-háromszor annyi a munkám, több a felelősségem, a régen szívességből megcsinált dolgokat most már elvárják.
Ehhez idén Kollegina szerencsétlensége is hozzájárult, férje hetekig kórházban, ő nyilván ott, aztán a saját egészségére sem vigyázott, úgyhogy ő is többször kórházban, majd a gyerekre sem vigyázott, ő is kórházban. Őt idén sokat nem láttuk, táppénz, vagy kikönyörgött fél napok-napok. Én meg helyettesítettem, az ő napi munkáját is végeztem pluszban sok hétig. És el sem mehettem miatta szabira, amikor akartam, most is kikényszerítve, mert nem lehet tovább húzni. Itt elhangzott, hogy azért ha kellek, napi két órára menjek már be, vegyem ki úgy a szabimat.
Talán itt akadtam ki teljesen, talán azon, hogy a főnököm azt hiszi, hogy munkamániából vagyok ott estig, nem azért, mert ilyen helyzetbe hozott. Ha nem vagyunk ott, nincs ki megoldja a feladatokat.
Nagyon unom, nagyon fáraszt, nagyon nem tudok elmenni az orvosi kontrollokra, amik időszerűek, mell uh, pajzsmirigy uh, mert valamit találtak ott is, nőgyógyász, térdspecialista, de még gyógytornára is nehezen. Amikre kivennék fél nap szabit, ellentétben Kolleginával, aki csak úgy szól, hogy most elhúz dokihoz.
Unom, unom, unom.
És lehet, hogy ezt akarja a természet ellensúlyozni, hogy leállít a fájdalommal. De ez szemétség, végre van két hetem és fekszem az ágyban fájdalmak közt, öt perces fájdalmas művelet kikászálódni az ágyból a mosdóig.
Unom már a fájdalmakat is. Az elmúlt 2-3 évben nem emlékszem 2-3 napra, amikor nem fájt valami.
Azt terveztem, sétálgatok, elugrunk barátokkal ide-oda, táncos évzárók vannak. Én meg fekszem otthon, tornázgatok.
Próbáltam kimozgatni, úgy sem jobb.
Megpróbálok kihozni ebből a szituból a legtöbbet, sorozatokat nézegetek, susimacikon röhögök, ágyban kávézgatok és pattogatott kukoricázgatok, olvasok, fotókat töltök fel a családi albumba, elmélkedem a munkámon, mert várhatóan jövő év elején-közepén óriási változások várhatóak, talán kivonulunk, eladjuk, tisztogatás főnöki és mi szintünkön, fel kell készülni minden eshetőségre.
Végülis 7 év után illene váltani, de egyelőre kivárok. Szeretem a változásokat, de most semmi kedvem ezen is stresszelni.
Csak legalább ne fájna ennyire!!!
