Elteszem magamnak a gyereknevelés jövőbeni kihívásaihoz iránymutatónak.
http://isolde.blog.hu/2013/07/02/peace_flowers_freedom_happiness_872
"...azon gondolkodtam mostanában, hogy mire is emlékszem (a nagymamával) vele kapcsolatban. De nem erről akarok írni itt, mert az nem lenne idevaló, vagyis nem róla, hanem a környezetről, amit teremtett és ahol a gyerekkorom egy részét töltöttem. És imádtam, mert békén hagytak.
Ehhez tudni kell, hogy otthon kevésbé hagytak békén, mert az apukám és az ő anyukája, aki szintén velünk lakott, az a típus, aki egyfolytában foglalkoztatja az embert, így vagy úgy: mesélnek, magyaráznak, panaszkodnak, mutogatják a zárójelentéseiket, megnézik a rajzaidat, megnézik, mit építettél legóból, elolvassák a naplódat, elolvassák a leveleidet, értékelik a ruháidat, értékelik a bizonyítványodat, figyelik a karácsonyfa alatt, hogy örülsz-e. Ez lehet jó is, és biztos van olyan gyerek, akinek megfelelő ez a mértékű figyelem (hát, amúgy nem hiszem, de mondjuk ezt). Szerencsére sok hétvégét és nyarat töltöttem a nagyszüleimnél, akik ennek a teljes ellentéte voltak és remekül ellensúlyozták a dolgot.
Ez egy nagy családi ház, hátul viszonylag nagy szőlőskerttel, ahol lehetett szőlőt enni, meg málnát enni bokorról, meg barackot enni fáról. Csomót játszottam a kavicsokkal meg a növényekkel, gondolom, elég kicsi lehettem még, vagy autista, mindenesetre konkrétan emlékszem, milyen fajták voltak, fehéresszürke, nagy, kerek kövek, meg tégladarabok, amikkel lehetett rajzolni a járdára, és jó volt megfogni őket, mert felmelegedtek a napon. A szőlőnek kis indái vannak, kacsoknak hívják, amik felcsavarodnak a drótra és megszáradnak és le lehet őket tekerni, a mandula meg szőrös, zöld héjban terem, és kalapáccsal lehetett feltörni. És volt cserépkályha, később meg olyan villanykályha, amire rá lehetett ülni és meleg volt, persze, csak gyerekek ülhettek rá, mert nagy súlyt nem bírt, mondjuk ettől még tavaly karácsonykor is simán azon ültem. Volt egy csomó könyv is, azokat mind kiolvastam, akárhol, mondjuk a fészer tetején napozva, senki nem szólt, hogy mit olvasok és miért azt. Ha nagyon sokáig bent voltam a lakásban, néha rám szóltak, hogy kint is lehet olvasni. Ha éhes voltam, adtak enni, voltak csak ottani ételek, például a titkos recept alapján készülő borsóleves, a furcsa kis olajban sült krumplispogácsa, ami sós volt, de lekvárral ettük, a nagyon apróra vágott zöldpaprikával megszórt vajaskenyér, és persze babsterc. Ha lenyúztam a térdemet, bekenték jóddal. Ha akartam, játszhattam az unokatesómmal vagy a két szomszéd gyerekkel, senki nem szólt, hogy ne azokkal játsszak, de ha egyedül akartam játszani, akkor sem szóltak, hogy menjek, játsszak inkább a többi gyerekkel. Nyugodtan rollerezhettem tizenhárom évesen, amikor az ember már kinőtt abból, de nekem nem volt rollerem és az unokatesóm csak akkor kapott, be kellett pótolnom. Elmehettem biciklizni, nem kellett megmondanom, hogy hányra jövök haza, kivel leszek és senki nem gyanakodott, hogy rossz társaságba kerülök, mint ahogy nem is kerültem soha. Nyugodtan hazagyalogolhattam a Fertő-tóról vagy rohangálhattam mezítláb, nem szóltak rám, hogy mi ez a hülyeség, amikor jár busz is és van cipőm. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen csak kevésbé figyeltek rám, vagy bíztak bennem, vagy tudták, hogy úgyis túl gyáva és introvertált vagyok ahhoz, hogy valódi bajba keveredjek, mindenesetre én ott szabadon felfedezhettem a világot, a köveket, a növényeket, a könyveket, a padláson lévő titkos dobozokat. Egyszer a padláson találtam egy pár régi szexújságot, amiben elolvastam, hogyan kell szopni, rajzolt ábra is volt hozzá, ez már tizenéves koromban volt, szóval meg is értettem. Néha segítettem kapálni vagy szőlőt kötözni vagy cseresznyét szedni vagy borsót fejteni, de nem emlékszem, hogy erre valaha kényszerítettek volna. Inkább úgy emlékszem, hogy ők kapáltak és akkor én is akartam és kaptam egy kis, gyerekméretű kapát, megmutatták, melyik a gyom, melyik nem.
Voltak keretek, nem szabadott letörni a virágokat, este le kellett feküdni aludni, kinti cipőben nem szabadott bejönni a lakásba, macska simogatása után és evés előtt kezet kellett mosni, nem szabadott hangosan üvöltözni, vagy a szomszéd engedélye nélkül a szomszéd szőlőjében rohangálni. Vasárnap templomba kellett menni és ott csendben ülni, de amikor belázadtam, hogy a Bibliában hülyeségek vannak, Noé bárkájába ugyanis nem fér be azösszes állatból kettő, akkor azt mondták, ha nem akarom szó szerint venni, felfoghatom úgy is, hogy példabeszéd. Éssszerű keretek voltak, és a keretek között határtalan szabadság.
Nagyon jó volt.
Hagyjátok békén a gyerekeiteket."
Nyilván azért idézem, mert mindig figyeltek/nek, egrecíroztak, produkáltattak, és elemeztek. Az ételeimet, az olvasmányaimat, a viselkedésemet, a párbeszédeimet gyerekekkel és felnőttekkel, azokat korrigálták és kritizálták, most sincs levegővételnyi időm egy mondat megmagyarázásába, már ugrásrakészen feszülnek, hogy minősítsék.
Egy idő után pl. zugettem, majd nem ettem, mert az étkezés a fő színtér volt, mint ahogy most sem tudok hazamenni apám megjegyzése nélkül az alakomra, ruhámra, vezetésemre, életemre vonatkozó kritikák tengere nélkül.
Taktika: inkább semmit nem mondok, nincs támadási felület. Hogy ezt akarták-e elérni? Nyilván nem.
És a fenti nyugalom az én nagyikám, kert helyett budai polgári lakásban néha egyszerre hat unokával, ha most is felmegyek hozzá, megérint a béke hangulata...
A másik nagymamánál verseny volt. Az ottani három unokával nosztalgiázva kiderült 2-3 éve, hogy mindegyikünk bezzegnek lett beállítva a másikkal szemben, és szépen kijátszottak minket, én azt hittem, hogy bezzeg 4 évvel idősebb(!) unokatesóm milyen szépen zenél, kézimunkázik, beszél nyelvet és szorgalmas tanuló, neki én voltam a példa a matek, logika, olvasás témában, a harmadiknak mindketten a bezzegek voltunk (6 éve lemaradása volt szegénynek a legidősebbhez képest!). Jó kis vérszívása a naív kölyköknek és kellett 30 év mire tisztáztuk.
Azóta is szeretem magamrazárni az ajtót és egy könyvvel kiheverem az egésznapi cég elvárta megjátszott macaszerepet, megfelelés pipa, de béke pipa.
"A helicopter parent (also called a cosseting parent or simply a cosseter) is a parent who pays extremely close attention to a child's or children's experiences and problems, particularly at educational institutions. The term helicopter parent was originally coined by Foster Cline and Jim Fay.[1] Helicopter parents are so named because, like helicopters, they hover overhead." Wikipedia
