Tobber életblogja

Egy kolozsvári zenész-táncos-táncoktató, Könczei Csongor kifakadása az egyes eltorzult zagyva ideológiától átitatott táncházi körök erőszakos nyomulásáról.

ADJÁTOK VISSZA „Magyaros” táncház?

Nyár, a tánctáborok ideje. A kilencvenes években induló hazai népzenei és néptánctáborok választéka egyre bővül, jelenleg

majdnem kéttucat erdélyi és moldvai településen szerveznek június első felétől augusztus közepéig ilyen jellegű táborokat,

gyakran egymással párhuzamosan többet is. A régiós, minőségi és mennyiségi eltérések, üzleti vagy kevésbé üzleti vonatkozások

mellett egyben valamennyi megegyezik: fiatalokat (és kevésbé fiatalokat) próbál a tánc és a muzsika erejével összehozni.

Ha összeadom a heteket, akkor eddigi életemből több mint egy évnyit töltöttem el szolgáltatóként (hol zenészként, hol

táncoktatóként, hol szervezőként) ilyen táborokban, tehát rendelkezem némi rálátással, hova, merre alakul a tánctáborok

közönsége, közössége. Természetes folyamatként észlelhető a technikai modernizáció hatása, a nemzedékváltás, körülírhatóak a

különböző zenei és öltözködésbeli divathullámok, megfigyelhető – az egészet átitató hagyományőrzés igényéből fakadóan –

magának a táncháznak a hagyományozódása (avagy a folklorizmus folklorizációja), ezzel együtt sajnos egy bizonyos fokú kopás

is (például, hogy az ifjabb nemzedékek már nem tudnak énekelni – se szöveg, se dallam, se ritmus, azaz „se kép, se hang” – de

ez egy másik írás témája lehetne…). De én itt most nem ezekről, hanem egy, szerintem az erdélyi táncház létét alapjaiban

veszélyeztető jelenségről, egy exportáruként érkező, „zavaros-magyaros” ideológia térnyeréséről szeretnék értekezni.

Közismert tény, hogy a városi táncházakat megjelenésük óta próbálja kisajátítani megannyi ideológia, hatalmi és/vagy

politikai erő, manapság azon mélynemzeti ideológia, amelyik eredendően nem jellemző sem a hagyományos táncház, sem a hetvenes

években induló városi táncházak világára. Mert a falusi fiatalság táncháza a spontán tánckedvet szolgáló mulatság kötetlen

formája volt, magyarán egy közösségi szórakozás (és nem mellesleg a párkeresés helyszíne), sem több, sem kevesebb annál. A

városi táncház pedig – legalábbis itt, Erdélyben – ezt a hagyományos szórakozási formát úgy emelte át egy teremtett,

mesterséges környezetbe, hogy a puszta táncmulatságon kívül magát a közösségi élményt is megpróbálta átmenteni: nálunk a

táncház mindenkinek szól, bárki bejöhet és bekapcsolódhat, mert „mindenkit megajándékoz az összetartozás olyan érzésével,

amelynek harmóniáját épp az biztosítja, hogy a közösségi népi kultúra egyúttal az egyén művészi önkifejtésére,

kiteljesedésére ad alkalmat.” (I.m.: 17.)

Ebből az alapvetésből indult 1977 februárjában az első erdélyi táncház Kolozsváron, igaz, helyzete akkor igen előnyös volt:

„A kolozsvári táncház – nem szalasztván el természetes adottságát – sajátos többlettel is büszkélkedhetik. Míg a legtöbb

táncházban ugyanis a városiak a népi kultúra eredeti képviselőivel rendszerint csak mint ritka vendégekkel találkozhatnak,

itt mindig együtt vannak velük. Ennek módszerbeli haszna is vitathatatlan: a közvetlen átadás és átvevés előnye. A városiak

közvetlenül is megfigyelhetik az eredetit, így a káprázatos legényes táncokat is, a Filep Istvánét, a Csorba Jánosét és a

többiekét, s az együtt-táncolás révén szinte vérükké válhat az eredeti stílus, de a táncmestertől tanultakat is nyomban

ellenőrizhetik, folyamatosan összevethetik, szembesíthetik az eredetivel. Az együttlétnek azonban – mély demokratizmusa révén

– fölbecsülhetetlen az emberi, társadalmi szerepe. A táncház összehoz, és nem szétválaszt. Fesztelen tegező viszonyba hozza

össze a falusi (és nemcsak falusi származású), többségükben még a népviseletüket is őrző fiatalokat a városi közép- és

főiskolásokkal és munkásfiatalokkal.” (Könczei Ádám: Tárt kapujú táncházakért. In: Művelődés XXX. évf. 11. szám, 1977: 17.)

Persze, az idézett kezdet óta eltelt három évtized, s közben a világ nagyot változott. Ugyanakkor a táncháznak az a

sajátossága, hogy képes az említett közösségi élményért különböző érdeklődésű, foglalkozású, származású stb. személyeket

összehozni, azaz különböző társadalmi rétegeket megszólítani, nálunk egyelőre megmaradt. Egyelőre, mert az utóbbi években –

elsősorban a határon belül szakadt magyarok „jóvoltából” – megjelent nálunk is egy olyan jelenség, ami ellentétes ezzel a

táncházas sajátossággal.

Hogy miről is van szó? Néhány éve figyelem, ahogyan a „táncházas” viseletek kelléktárában terjednek például a honfoglaláskori

viseletdarab- utánzatok. A leggyakoribbak az övön viselt tarsolyok, de láttam már nemezelt mobiltelefontartót is. Baj ez?

Önmagában természetesen nem, csak hűen tükrözi a táncos és zenei hagyományaink ősiségére vonatkozó tévhitet. Pedig néptánc-

és az ezt kísérő hangszeres tánczenei kultúránk velejéig európai, semmi, de semmi köze nincs a honfoglaló őseink

kultúrájához, azaz, képletesen fogalmazva: ahogyan latin betűkkel írunk, úgy „latin motívumokat táncolunk” is! (Erről

részletesen: http://www.muvelode s.ro/index. php/Cikk? id=256) Szóval, ha valaki azért visel egy tánctáborban ilyen tarsolyt,

mert ezáltal is ki akarja fejezni magyarságát, hát viselje, csak ne váljon propaganda-viseletté, mint a szintén terjedő

„magyaros pólók” (ahogyan a világhálón nevezik és árulják őket). Mert egyre több ilyen pólót lát az ember a tánctáborainkban,

és sajnos, már nemcsak határon belül szakadt magyarokon. (Kedvencem, mely szerint magyar ember nem lehet turista – na ez a

leghagyományőrzőbb: valószínűleg őseink nemezelt pólóin is ezt írta, amikor végigégették Európát. Amúgy, meg persze, mindent

vissza, s ezt nem „az ajtóig meg vissza, a szeretőm add visszára” értik. Vagy itt az idei slágermez az emigráns kultuszíró

idézetével, hogy visszaigénylik a hegyeket. Hát vigyék. Lehetne például, igaz, kisebbített formában – a pesti Vajdahunyadvár

mintájára – az Alföldön egy „nemzeti hegyparkot” létrehozni: egymás mellett a madarasi Hargita, a Királyhágó és Székelykő. És

akkor az alföldi gyerek sem a vasúti töltésről szánkózna…)

De miért gond, ha valaki „magyarosan” öltözködik? Hiszen nem a ruha teszi az embert, s a táncházban mindenki úgy öltözik,

ahogy kedve telik benne. Vagy mégis? Mert a be- és leszólások, a hangoskodóan irányzott (általában politikai) értékítéletek

vagy akár (általában rasszista) viccek már túlmutatnak az egyszerű „táborozó táncházas” státuszon. Mert alapállásból nem

szereti a románokat (sem), de táncol román táncokat, hiszen „az egykor a miénk volt”. (Hogy sem a miénk, sem az övék, hanem

közös európai tánchagyomány? Ugyan már, ezt biztosan a nem „magyaros” kutatók mondják. De nyugi, ismerek olyan román

néptánckutatót is, aki szerint az erdélyi magyarok tánckultúrája „lopott holmi”. Erről ennyit.)

És tényleg: miért kell sátrat, autót mindenféle mélymagyar kütyüvel felvértezni? Miért kell „hajrá magyarokat!” üvölteni,

amikor a cigányprímás behúzza a rendet? Mit keres egy néptánctábor programjában kiemelt helyen az íjászat és lovaglás? Miért

kell ideológialag elfogult és hamis tudást közlő, a magyarság „szellemiségével” foglalkozó „történeti-néprajzi” előadásokkal

nyomulni az erdélyi táncházas közegben (is)? (És a teljes tudathasadás: tábori sörsátor, a szomszéd asztalnál egy „magyaros

pólóban” ülő fiatalembernek megszólal a mobiltelefonja. A csengetés egy manele. Hogy a Guŕ163a sámándobja…) Meg egyáltalán, ez

az öltözet mitől „magyaros”? A póló ideológiai üzenetétől? A tarsolyt díszítő ősi motívumkincstől? Vagy inkább a viselők

fejében kavargó mételyezett zagyvától?

Szóval nem jó, nagyon nem jó, nem egészséges és nem helyes ez a jelenség, mert veszélyesebb a bajuszpödörgetős

bőszmagyarkodásnál, mivel kizárásos politikai ideológiákat próbál terjeszteni egy olyan közegben, ami eredendően a mindenkié.

Mert a táncház nem a viselettől és nem a harsány magyarkodástól lesz „magyaros”, hanem egyszerűen a tárgyától és az erre

építkező közösségi élménytől. Ilyen egyszerű.

S ha már az emigráns kultuszíró. Az egyik táborban megállít egy hölgy, hogy olvastam-e a hegyeket sirató emigráns

kultuszírónak ezt és ezt a novelláját. (A hölgyet nem ismertem, több táborban is láttam, később tudtam meg, hogy a szóban

forgó szerző egyik határon belül szakadt kiadója.) Mondom, nem, nem olvastam. És azt? Azt sem. Akkor egyáltalán mit olvastam

az emigráns kultuszírótól? Semmit. Semmit?! Döbbenet az arcán. (Mégis, egy „néptáncoktatót” szólított meg!) Hogy-hogy? Mondom

– tábori szolgáltatóként próbálván finoman fogalmazni –, egyszerűen nem tartozik irodalmi érdeklődésem és ízlésem körébe.

(Meg egyáltalán: kinek mi köze ahhoz, hogy felnőtt fejjel mit olvasok vagy sem?) A dolog nem hagyja nyugodni, félóra múlva

újból megállít, elém tesz egy idézetet, olvassam, ugye, milyen szép, milyen „sokatmondó”? Mondom, biztosan (ámbár

közhelyektől hemzsegő mondatokat más is írt), de értse meg, engem ez az író, meg ez a téma hidegen hagy. Ingerülten kifakadt:

Te román vagy? Na tessék! Ez azért nem semmi, már itthon is lerománoz egy határon belül szakadt. Többek között ezért sem

olvasom az emigráns kultuszírót.

És valószínűleg sokkal hasznosabb volna, ha a táncházba járók, népzenével, néptánccal foglalkozók a „magyaros” szövegek

helyett Bartók Béla, Lajtha László vagy Martin György szövegeit, tanulmányait olvasnák. Mert, ha már idézeteknél tartunk,

akkor Bartók írta 1943-ban, hogy „ha a zenei folklór nagy hálával tartozott is a nacionalizmusnak, ma az ultranacionalizmus

annyit árt neki, hogy ez a kár sokszorosan meghaladja amazt a hasznot” (Bartók Béla: Népdalkutatás és nacionalizmus. In:

Bartók Béla: A népzenéről. Magvető Kiadó, Budapest, 1981: 83.), Lajtha 1948-ban, hogy „a különböző népzenék kapcsolata

tanítson meg arra, hogy mi, Európa népei sokkal mélyebben vagyunk egymás testvérei, mint ahogy azt tudnánk és hirdetnénk”

(Lajtha László: A népzene alkotói megközelítésének különbözőségei Bartóknál, Kodálynál és saját zenémben. In: Lajtha László

összegyűjtött írásai I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992: 135.) és Martin, hogy „Kelet-Európa népei még nem tudják magukról,

hogy sajátos nemzeti tánckultúrájuk mennyire közös gyökerekből táplálkozik s mennyire azonos módon zajlott le az egyedinek

tartott és igen messziről, a homályos történeti múltból eredeztetett tánckultúrájuk, sajátosan egyedinek és egyszerinek vélt

nemzeti táncuk kialakítása. A ténylegesen meglevő különbözőségeket az illető népek paraszttánc-kultúrája kisebb-nagyobb

területeinek eltérő fejlődése, fáziseltolódása hozta létre. Lényegében tehát az elkésett fejlődésből adódó különbözőségeket

az öntudatosodó nemzeti elitréteg domborította ki, ideologizálta és stilizálta politikai törekvéseinek megfelelően. […] A

történeti mítoszok továbbápolása helyett a tudománynak az igazságot kell feltárnia a helyes nemzeti önismeret érdekében.”

(Martin György: Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép-Európában a XVI–XIX. században. In: Ethnographia XCV.

évf. 3. szám, 1984: 360.)

Szóval felhívnám a határon belül szakadtak figyelmét, hogy mifelénk a táncházba (egyelőre) be lehet jönni jobbról is, meg

balról is, lentről is, meg fentről is, sőt átlós és rézsútos irányokból is. Hogy nálunkfele a magyarságot (egyelőre) még

normálisan lehet megélni, pólók, bekiabálások, kioktatások, propagandairodalom nélkül és főleg nem mások ellenében. Hogy a mi

táncházunk akkor is magyar, ha éppen románul vagy cigányul táncolunk benne, mert nálunkfele ez is természetes (és ráadásul mi

értjük is, hogy más nyelven mit énekelünk és csujogatunk) . Mert nálunk „a táncház összehoz, és nem szétválaszt.” Egyelőre.

Tegyünk érte, hogy minél több ideig így legyen!

http://welemeny. transindex. ro/?cikk= 10124

 

Ja, élek, hétfő M., kedd tánc M-mel, szerda M., tegnap buli, ivás és M., ma tánc M-mel, majd hétvége M-mel.
Egész nap forgatónyomatékokról és váltózárakról és töréstesztekről és totálkárosakat olvasok és tegnap éjjelig egy autófinanszírozási gurut hallgattam a THM-ről, futamidőkről, értékcsökkenésről pügyi litániával, előtte Szomit hosszan a kisautók műszaki tartalmáról, egyszerűen mindenki elmondja, hogy mi a jó. (És kösz, Jat!!)
Kár, hogy egyelőre ezek nincsenek fedésben. :)))))
Mazda nagyon szép, jó, DE méregdrága.
Klijóból pont a lenti a legdrágább persze.
És képbe került a Yaris. Nagyon-nagyon megbízható, mindenki toyotaszerelmes (apám t. után opelt vett egy éve, azóta anyázik, most akarja újra t-re cserélni), és nagyon olcsó.
És gondolom (Béká, megerősítesz?) ha úgy megyünk a kereskedésbe, hogy két autót akarunk venni, az még kedvezőbb alku tárgya lehet...

Ja és Szomi üzeni, hogy a lánybúcsún nagyon csinos volt az összes csaj!!!! :DD
(És utólag felkínálta, hogy ő vetkőzött volna. És mi is _kizárólag_ azért nem kértük meg erre, mert Bé a csipendéltől elzárkózott...) :D

Nem titok, kocsira gyűjtök.
Nagyon-nagyon szeretem a mostani kocsimat, de már hátamon a szőr feláll, amikor azt mondják, hogy ha karabolozok, benne maradok. Tényleg nem a biztonságáról híres.
De lendületes, gyors, keveset fogyaszt, semmi szervízre nem költök, ha tenném is olcsó lenne.
Ezeket nézem:

Clio Authentique - Mazda2

Drága Posta!
Ha most sikerült végre olcsón hozzájutnom ahhoz, amit hónapok óta keresek, akkor legyél kedves NE küldd vissza a csomagot, hogy címzett ismeretlen, amikor nagy betűkkel kint a házszám egy tökegyenes utcában, Anyuékhoz ment, akik tíz éve ott élnek és otthon is vannak akkor és kb. egész Zugló ismeri őket, mert akkor kétszer kell a postaköltséget fizetnem! Tudod, rövid távon nagyobb bevétel, de soha többet veletek!
Épp spórolok, jó lett volna ezen is! :S

Férjhez ment egy Papírkutya!!! :)

Ami annak fényében meglepő, hogy a másik kettő erősen a másik irányt vette célba az elmúlt napokban. (Igen, én is M-mel, bár tegnap nálam aludt, de nem hiszem, hogy sokáig tart.)

Naszóval volt esküvő szép helyen, szép hajú (:) ) menyasszonnyal, sok emberrel, pálinkával hajnalig.
Ettünk, barátkoztunk, cottoneyejoe-ra ugráltunk, menyasszonytánc alatt dancing queent ordítottunk... Bézséje Nemzetközi hős pólóját tessék odaadni Békának, akinek reggel volt ereje hazavinni minket épségben, hála érte.

És sok boldogságot Bének!!! :)