Nehezen szedem össze a gondolataimat.
Komolyan azt gondoltam, hogy már lelkileg túl vagyok apám gyerekkoromtól tartó baromságain és anyám rám támaszkodó mártír tétlenségén. :(
Nem vagyok túl.
Újpest közepén egy parkolóban a kormányra borulva bőgtem egy fél órát.
Jól nézek ki.
Azt a barmot, aki meg hangsúlyozza, hogy mennyire jó az olyanoknak, akiknek nem váltak el a szülei, gondolják át. Egy lelki terror, amit egymással művelnek, és a legjobb eszköznek engem találnak, akit kijátszhatnak egymás ellen.
Nem bírom!
Nem tudom, hogy meg kellene-e szakítanom velük a kapcsolatot, de már megint remegek.
Én ezt nem akarom.
Nem akarok itt lenni.
Nem látom értelmét, hogy küzdjünk szorgalmasan, drpr-t bevonva, hogy végre normális életet élhessek, (aminek tényleg látom reményét egy éve,) ha tőlem független okok rendszeresen visszarángatnak ugyanoda a mélybe.
Elővettem egy nagy adag kaját és némi rumot, ettől jobb lesz. Már a gondolat is megnyugtat.
Evés: jó. Emberek: rossz. Ilyenkor tényleg úgy érzem, senki nem szeret.
Hagyjon mindenki lógva. :(((((
Mindig ez van, ha valakit túl közel engedek magamhoz. Tényleg azt hittem, nyugdíjaskorukra megnyugszanak.
Elég volt...
