Általában nem értek egyet a dühből általánosító véleményekkel, így sokszor vele sem, de ebben sokunk magára (és anyáinkra, barátainkra) ismer, találó minden szava, egyenként. Nem újdonság, csak jó összefoglalás.
A kiemelések az enyémek.
Ezt sokan mondjuk, évekkel az után, hogy kiszakadtunk belőle. Ezt mondjuk. Mind ezt mondjuk, tulajdonképp. Nagyon féltünk változtatni, mert sok objektív körülmény volt nehéz, és a nőket hirtelenségre, lázadásra, kockázatvállalásra finoman fogalmazva nem szocializálja a Rend (most már így hívom, szóltak a fütyizörejről, hogy rend az, nem patriarchátus!).
Nehéz, jaj, de nehéz volt elé állni, és véglegesen, és aztán elrendezni, és féltünk, mit szól ő, és mit a gyerek, az anyánk, az anyósunk, a gyerek osztályfőnöke, a barátnő, a sógor, akik elől oly gondosan és sokáig titkoltuk másra is fordítható, legjobb energiáinkkal, mi megy nálunk. És kinél lesz a kutya? És soha többé ez a virágoskert? De a legjobban önmagunktól féltünk, a tudatunk volt a börtönőr. Előbb fel kellett volna ismernünk, hogy tényleg vége, és menteni, ami a készletből megmaradt: egy darab ép alátét és egy aranyozott fül, és iszkiri! És nem csak akkor, amikor már elrabol a harmadik, vagy elrabolja őt a harmadik. Az mindig jobban fáj.
Akkor nem tűnt olyan borzalmasnak, mint most. Teljesnek, csak kicsit koszosnak tűnt a készlet. Majd én mosogatok! Álmodtunk egy jövőről, amelyben ez a sok rossz elmúlik, megtisztul, fényes lesz. Azt hittük, nincs élet kívüle — vele nem jó, de kívüle nincs. Figyeltük, magyaráztuk a reakcióit, mondatait, átmenetei csendesedéseit, szeretetrohamait, újra remélni kezdtünk, nem is azt, hogy végre megváltozik, hanem inkább azt, hogy nem kell ezt a nagyot meglépnünk. Mégsem. És kiderül, mégis csak szeret! Én buta, én voltam a türelmetlen, elgaloppíroztam, belehergeltem magam, divat a válás, ő jó és szeret! Bekapcsol a “majdnem váltunk, de meg tudtuk beszélni!” forgatókönyv. Sokat változott! Ígér mindent, igyekszik, bízunk is, de a lélek távolodik, mint zörgős levél az áradásban.
Szerettük is, valaha, vagy továbbra is, esetleg örökké — az ember lánya hajlamos jobban szeretni a szerelmét, mint önmagát. Fő identitása, hogy kit választott. És belefektettünk mérhetetlen energiát, reményt, és több évet. Azt hittük, mi aztán meggondoltuk, kihez megyünk. Ő a legjobb. S hogy ilyen volt a legjobb, az de fáj!
Olyan jóindulatúak és rajongók tudnak lenni a nők. Annyiszor van újrakezdés, könnyek, megbocsátás. Olyan kevés, aki felismeri, mi a jó neki, mitől működőképes (nem valami koktélos-nyugágyas létről van szó, hanem a működőképességről!), és szól, és határt húz, és nyugodt lélekkel azt mondja: ez jó nekem, ez meg nem jó, és átlátja, hogy manipuláció, amit vele művelnek — és ez a néhány nő mindig le van önzőzve, kíméletlenezve, önmegvalósítózva. Olyan kevés, aki nem cipeli évekig, nem sír kávézók mélyén a barátnőnek, nem ír leveleket, amelyekre igazi választ nem remélhet. Aki nem polemizál önmagával, nem marcangolja magát, nem él permanens bűntudatban, maga sem tudva, mi rossz. Valami rossz. (De hát miért vagytok mártírok? — kérdezik tág pupillával, akik ennek a hasznát zsebre teszik.)
De van egy pont, amelyen túl nem lehet hazudni, s amelyen túl az összeszorított fogsorú létet senki sem bírja.
És akkor irány a fény.
Most tiszta a levegő, és néha eszünkbe jut egy-egy epizód, beleolvasunk egy régi naplóba, vagy igazán szeret valaki, és: uramisten, én ebben éltem? Én ezt az embert szerettem? Nekem ez normális volt? Én marcangoltam magam, hol hibáztam, én magyarázkodtam, meg védtem őt, ki ne derüljön, mit művel? Énnekem volt tele a szívem segítéssel és csakazértis-hűséggel? Én akartam még egy gyereket? Hínár, lehúz!!! De jó nekem, de jó most, miben éltem én, úristen, mennyire nem hittem önmagamnak, mennyire nem szerettem önmagam, mennyit reménykedtem, hányszor mentegettem őt és nyomtam le önmagam.
Akkor is, ha objektíve nehezebb az élet, ez a sóhajos visszanézés, ez alapélmény. A félelmek nyolcvan százaléka semmivé foszlott, alaptalan volt, jött helyette néhány új,nem várt, de hogy ennyivel jobb, tágasabb az élet, hát ki hitte volna? És bevágod a törött fület is a kukába.
És ha a sűrűjében vagy, írj naplót"
...és látod a hasonló helyzetben lévő nőket és sikítanál és segítenél. De magunknak kell ráébrednünk, hogy ez önáltató pokol.
A tény, hogy ezeket felismertem, önmagában boldoggá tesz.
