Elmentünk Anyuval demensotthont nézni. Még nem kell apunak, nyilván nem is említjük neki, de fel akarunk készülni, leültünk a gazdasági vezetővel.
Pityeregtem hazafelé.
Láttam Anyun, őt is sokkolja az egész.
Gyönyörű magánintézmény, szép környezetben, tömegközlekedés+gyalog 15 perc mindkettőnktől, autóval 4.
360 000 forint most a havidíja a háromágyas szobáknak, belestünk a szobákba is, gyönyörű, teraszos, ki lehet lógni cigizni akármikor. De ez a befejezés? Ide eltenni valakit élete végére? Ezért dolgozott, tanult, művelödött élményeket gyűjtött, növényeket gondozott, élt?
Nem akarok ilyen döntést meghozni.
Átverésnek érzem.
Nem beszélve arról, hogy tiszta tüdőlelet kell majd, de neki most is folyadék van a tüdejében, fulladozik köhögéskor, gyógyszert nem hajlandó bevenni (írt a pulmonológus).
És nem lehet agresszív, pszichiáteri véleménnyel mehet csak oda. Mi meg két tényezőtől tettük függővé: amíg Anyu bírja 0-24, és amíg nem kezd támadóvá válni. Mert ezzel a kórral azzá fog.
Hát, akkor nem ez a megoldás.
Nem tudjuk, hogy mi.
Nagyon magányosnak érzem magamat
