Kócossal Guns N’ Roses koncerten tomboltunk az este. Tinikorom leglegkedvencei, minden akkordjukat ismerem, hozzájuk fűznek a fiatalkori érzelmek, gondolatok. 1992-ben lesétáltam apuval az utcáról hallgatni őket, azóta is fájt, hogy nem volt pénzünk bejutni akkor. (Jól számolod, Kócos ekkor még meg sem fogant.)
Mindenki felkészített, hogy ez már csak nosztalgia buli, így is indultunk neki. Phil Campbell (Motörhead) és fiai tökéletes előzenekar voltak, több figyelmet érdemelnének.
Aztán a Guns lenyomott egy bő három órás koncertet iszonyat profin, maximálisan beletették az energiát. Axl láthatóan nagyon élvezte, a gitárosok szólói zseniálisak (oké, elismerem, aki énekelgetni jött, az ezt esélyesen unta, pedig Slasht önmagában is el lehetne hallgatni órákig).
Semmi papás nem volt, igazi rocklegendák toltak egy lendületes bulit. Jó, hát Axlnek sosem volt jó hangja, de ez az iparága feléről elmondható, ő meg boldog mosollyal végigrohangálta, ugrálta, táncolta, pörögte, csinálta a show-t (lásd a 24 órás sztorimban holnap reggelig). Ránézésre mindenki józanul. Sokkal többet adtak, mint amire számítottunk.
Ötvenezer ember ugrál, énekel, tapsol, sikoltozik, nekem új a Puskás Aréna koncertélmény, hát, be tud szippantani.
Azóta is döbbenten nézzük az origo cikkét, nem, nem szivárgott el a tömeg, nagy mennyiségű fotóm, meg néhány videóm is van a 23 órakor is tömött lelátókról és küzdőtérről.
Aztán ugyanennyi ember indult el hazafelé, úgyhogy inkább hazagyalogoltunk háromnegyed óra alatt a kánikulai éjszakában kibeszélve az élményeinket. Meg traktáltam a gyerekkori helyszíneim érdekességeivel. Rákérdezett, honnan tudok ennyi, de ennyi mindent, amikor ő tavalyi dolgokra nem emlékszik. És fejbeütött, hogy mindig apámhoz hasonlítom magamat, aki egy élő lexikon még kezdődő demenciával is, lehet, hogy nem is tudok keveset…
Én már most mennék a következő Guns-ra, akár külföldre is, remélem, nem kell 17 évet várni.
