Lényegtelen, hogy tudom, mi allergizál, étteremben, menzán, pékségben, hotelban, kávézóban nem ehetek/ihatok egy limonádét, kakaót, üdítőt, péksütit, pudingot, de van édesítőszer ketchupban, gesztenyepürében, tejszínhabban, joghurtban, sajtkrémben, kekszben, kb. bármiben. Anyu sokkal durvábban reagál, de viszketve és hasgörcsökkel sem élmény élni. Tehát eszem rántotthúst, iszom vizet, az a biztos, meg clean eating, ha akarod, ha nem. Volt, hogy céges menzán csak gyümölcssalátát mertem venni. Majd három falat után éreztem, hogy baj van. Valszeg édesítős konzerv levével öntötték nyakon. Maradt a vészhelyzetropi.
Még egy élvezet lenullázva.
A nőgyogyi gondom miatt még egy.
Az izületeim miatt a tánc sem.
Hétvégén grilleztünk zöldségeket, pulykahusit, sajtokat, készítettem egy kukoricasalátát, jó is maradt a gyomrom. Prágában sörön és húsokon éltem, ott sem volt gond. Köszi, Magyarország a hülye chipsadó törvényedet.
Kócos edzőtáborozik a héten (öregszik, már semmi kedve hozzá meg az újabb sérülésekhez), úgyhogy péntek délutántól hátradőlök és nyaralósat játszom. Otthon. Már kitakarítottam, növénypermeteztem, csillog a konyha, semmit nem hagyok hétvégére, készítek koktélt, kifekszem a teraszra olvasgatni cicával a lábamnál, telefont lenémítom. Nagyon rám fér, ma már reggel bőgtem munka miatt, hétfőn az irodától hazáig sírtam (és köszönje meg az az autós, hogy rendben vannak a reflexeim, aki a záróvonalon át az ötvennel jövő forgalom elé visszafordult, majd MEGÁLLT, centik híján nem rohantam bele (és hála a mögöttem jövőének is)).
Kivagyok, szorongok, émelygek és hétköznap csak fekszem, sem olvasni, sem alkotni nem bírok.
Kócos szereti taszajtgatni magát, ha megszervezem a nyaralást, jön, de nekem semmi erőm megszervezni. Két koncert meg egy workshop van egész hónapra, talán két társas nálam a cimbikkel, meg a kreatív csajokkal, sem egy strand, sem egy pesti éjszakás teraszos kiülés nincsen tervben más…
A pszichológusom egy hónapja látott legutóbb, valami műtéte miatt nem tud dolgozni. Nem segíti a helyzetet, nagyjából egy éve vergődöm, hogy találjak végre valakit, aki talán segítene…
Nem értem, hová tűnt az a nő, aki minden este nyüzsgött, ezerrel levelezgette a további programjait, tanult, utánajárt, művelődött és le sem lehetett állítani egy ennyire csodás és izgalmakkal teli városban.
Ennyi az élet? Midlife crisis, majd halál?
