Igen, aki tizenévesen élvezi az állatok szenvedését és halálát, az nem lesz váratlanul jó apa harminc évesen.
Közben jártunk vidéken, nagybácsi temetésén. A szüleim az ötödik percben k.rták fel az agyamat a debilizáló manipulációjukkal. Annyit fejlődtem 46 év alatt, hogy már nem nyelem be, hanem szépen visszaosztottam, amire apám megkérdezte, hogy most miért hisztizek. Nem hisztiztem.
Az, hogy hülyének tartanak és a fél családot körbetelefonálják, milyen tehetetlen szefós vagyok, egy egyébként pitiáner ügy miatt, másodlagos.
(Nem, nem vagyok az. Anyám nem vezet ötven éve, én meg 25 éve igen és ha én vezetek és viszem őket saját kocsival és üzemanyaggal, matricával, akkor inkább vezetem a felét biztonságos sztrádán, mint bő két órát alsórendű utakon.
De ő rámuszította apámat, aki azzal nyitott a kocsiba ülve, hogy először is hallgassam végig, ne szóljak bele (heeee???), ő kinézte a neten, hogy oda nem is jó a pályamatricám (de jó, még egy környékről származó kollégát is kikérdeztem) és mivel apám be sem tudja kapcsolni a laptopot, már egyértelmű volt, Anyu egy hetes aknamunkáját hallhatom. A héten minden nap felhívott, miért hülyeség sztrádán menni és menjek falvakon keresztül, amit utálok a xar utak, zebrák, bicajosok, állatok miatt és az autóúton totyorgó teherautókat szembeforgalomban előzgetni, mellesleg egy csomószor meg kell állni vécé, cigi miatt, ez is egyszerűbb a pályán.
Kiderült, a nagynénéimet is kikérdezte az útvonalról (nem vezető két nyolcvanéves néni!) és elmondta nekik, hogy bénán vezetek falvakban (nem).
Majd unokatesómat, hogy számolja meg, hány falun kell így átmenni. Ő röhögve mesélte, hogy mivel próbálkozott Anyám, de ez egyszerűen nem normális. Én vezetek, sztrádán szeretek, mehet másik kocsival.
Annyira lényegtelen ez a téma, mit szól bele? A terapeutának elmondtam, hogy okosabb lett volna hallgatni, oszt a sztráda felé menni, 130-nál úgysem szállnak ki, de a gyerekkorom óta debilizálás, akaratom megkerülése a legerősebb red flag nálam.
Na, aztán egy hétig hivogatott, hogy feltétlenül a szövet télikabátomban kell menjek. 24 fok, dél, tűző napsütés, egy könnyű blúz és blézer is sok volt, nem.
Nagynéni kiakadt, mert nem ott nyitották meg a sírt, ahol (???), leállíthatatlan volt, úgyhogy unokatesókkal (vagy hogy rokonok?) félrehúzódtunk beszélgetni meg retroautót nézegetni a tor alatt.
Aztán hazafelé (a sztrádán!!) zörögni kezdett a jobb első kerék, baszki. Lelassítva épp elértem egy lehajtót, ott egy benzinkutat. Kerék rendben, de elengedett egy karosszéria-elem és beakadhatott a gumiba. Na fasza, hogy jutunk haza?? Odarohant egy segítőkész férfi, befeküdt a kocsi alá, hozott királykék nejlonmadzagot, megkötözte, majd szigszalaggal összefogta az elemeket. Kérdeztem, tartozom-e, vagy meghívhatom-e egy kávéra, sörre, de mosolyogva elrohant, hogy várják a kollégák.
Oké, így hazacammogok, már csak 30 km, de nem merek felmenni a pályára, úgyhogy újratervezés. A Gödöllői dombság szépséges utacskáin döcögtem haza úgy hetvennel, bocs mindenkitől. Közben fotó átküldve szervizes embernek, időpont lefixálása a javításra, másnapra kész is lett, nem is kértek semmit.
Kócos már várt itthon, megkértem, hogy hadd ne legyek egy ideig kedves.
Apám azóta sorra hívja a barátait és a rokonokat, hogy elmesélje, milyen marha jól vezetek, meg mellettem nem fél, meg ügyesen intézem a szervizdolgokat.
Ez nem lenne alap???
De a legviccesebb: apám felhív, hogy tudom-e, Anyu annyira manipulatív és hetekig próbálta lebeszélni, hogy eljöjjön a temetésre, meg még a nővérei is ezt kérik. He?
Most elkezdjük intézni nagypapám és második felesége sírjának felszámolását és elszóratásukat, Nagyikáé nagyon szép volt pár hete. Egyikőjük katolikus, másik zsidó, így református templomban lesz. Mondanám, hogy a református egy liberális vallás, de hát ugye apám, meg Hegedűs Lóránt (ifjú, idős, bármelyik). Ne kérdezzétek.
Másik nagyszüleim sírját rendbehozattuk, most filózunk a növényeken, más időpontban járnánk arra, ki mit hová ültessen.
Kivettem két nap szabit húsvét előtt és hat napig pont SEMMIT nem akarok csinálni, ami idegesít. Oké, apámat leviszem a telekre/temetőbe, de inkább most, mint allergiaszezonban az erdő szélére. Érdekesség: apám a Parkinson-gyógyszerétől kedves és érdeklődő lett, ha kettesben vagyunk.
Ki akarom próbálni a kint vett sütikiszúrókat, hímezni akarok egy nyuszit, mert csak, dolgozom fel a kreatív lemaradásaimat, az SOS listán úgy tíz tétel maradt, a bakancslistás albumomban úgy ötezer, azokat lehet, hogy szortírozom. Meg egy napot a megvásárolt, de ki nem dobozolt alapanyagokat osztályozom, címkézem.
Fogytam három kilót, ami semmi, majd visszatért a köhögésem, szal most ettem és elmúlt. A fogyásom is.
Remélem, a hat nap nyugis, tornázós, békés lesz. Nem akarok embereket. Szombaton Kócos karjaiban feküdve agyaltam a halálomon. Nem jó.
Az év végére spórolt 2,5 hetem tavaly Nagyika halálával és ügyintézéssel, majd temetéssel telt, könyveim is várnak türelmesen.
Másnak hogyan van ideje gyerekek, munka mellett tornázni, olvasni, kulturálódni, növényápolni, hajat vasalni, kapcsolatokat életben tartani meg mittomén??
Homokkal teli szemek érzés, fokozódó tüsszögés és vakarózás, üdv pollenek, de unom.
Ideteszek még pár )))) jelet, valahol elvesztettem a fonalat.
