2022 nehéz év volt, sok mélyponttal. Félek a 2023-tól.
Meghalt Keresztapám. Sosem hívott a névnapomon, most felhívott, kedvesen kérdezősködött, utólag esett le, hogy az az ő búcsúja volt. Beteg volt, készült a halálra, az unokáktól is elbúcsúzott szépen. Senki nem akar ilyen esemény miatt találkozni a családdal, 5-6 éve nem látott rokonokkal, fogyunk.
Apu kapott diagnózist a totyogására, eleséseire és szellemi zavartságára: Parkinson plusz. Anyuval sokkolva agyalunk, mi a teendő, a h.o. szerint intézet, mi egyelőre nem akarjuk, szellemileg egészen jól elvan, „csak” végtelenül lelassult. Évek óta nem jártam a telken, de levittem körülnézni, szívfacsaró, mi lett az élettel teli házból, kertből.
Nekem már lassan állandósult a vérzésem, totál gyulladásban minden, az új nőgyógyász egy három magánorvos által is letojt diagnózis miatt megműtött: valóban hamarosan baj lett volna. És kaptam hormongyógyszert a vérzésre. Egészen más az életminőség gyulladás nélkül.
És elküldött génvizsgálatokra és hematológushoz, egyik trombózisgén heterozigóta, hiányzott.
És elhanyagoltam az étkezést meg a mozgást (ha van szabadidőm, csak fekszem otthon mozdulatlanul): az IR átlépett cukorbetegségbe. Pofáncsapott.
Az idegességtől lecsikartam egy fogkoronámat.
Kaptam új munkakört a jelenlegi MELLÉ, csinálhatom ingyen. Elemzek, statisztikákat állítok össze, angol preziket, esténként meg adatokat javítok, máskor nincs időm és hivogatnak. A leütésfigyelő a gépemen minden hónapban legalább két napnyi túlórákat számol 100% teljesítményen (ingyen), igen, megint romlott a szemem.
Hetente 6-8-an felmondanak, én vagyok a barom. De főleg az zavar, hogy egy köszönömöt nem kapok, nemhogy jutalmat. Egyik vezető ordítva-káromkodva oktatott ki minket, hogy el kell engedni a munka minőségét(?), meg ne vegyünk fel minden telefont (és azt hogyan??), szóval kétszer őt nem vettem fel.. Megoldotta nélkülem.
Volt érdekes program is, háromszor jártunk a vidéki panzióban a lányokkal: egyikről eljöttem végül, 35 fok, üvegház, trágyaszag, böglyök, allergia és akkor még vérzés, csak egyedül akartam lenni.
De. A rossz időjárás miatt négy nappal az autós nyaralás kezdése előtt rákerestünk repjegyekre, így jutottunk el Zakynthosra, egy csodás öböl csodás kilátású panziójába Kócossal. Tökéletes négy napot pihentünk, úsztunk a kék vízben, olvastunk a beach bárban, ettünk ropogós minihalakat, szeretkeztünk az éjszakai öböl látványa előtt a szülinapján. Átmásztunk másik öblökbe, ahonnan hazacsónakoztattuk magunkat.
A májusi Párizst áttettük szeptemberre Bével, csodás város, hatalmas séták, parkok, épületek, csinos emberek, elvarázsolt.
Jártunk irtó elegáns Kócossal barátnő esküvőjén vidéken, hihetetlenül jól éreztük magunkat. Másnapra ott maradtunk körülnézni, sétálgatni. Közben a párnak meg is született az akkortájt fogant babája.
Volt meglepetés szülinapozásom egy kerti partin.
Társasoztunk, főztünk, dartsoztunk a cimbikkel, jártam közeli kisváros kézműves tanfolyamán szobadíszt készíteni, készítettem szüleimnek is dekorációt. A saját hobbimban is sokat fejlődtem, még nekem is tetsző ékszerek többtucatját alkottam, majd dobtam a fiók mélyére.
Elkészült az új és hatalmas macskaháló, így mi is kényelmesen kijárunk, az énekesmadarak és a macsek is biztonságban, esténként a naplementében olvasgattam a kanapén, cicával a lábamnál.
Céges elvonulásokon jártunk egy luxustanyán, máskor egy nyugis dombvidéki medenceparton, aztán egy ködös őszi tréningen, ahol a pisiszünetekben is dolgoztam, és egy szép wellnessben, ahol max. a finom teákat tudtam akkor még élvezni, meg főztünk is mediterrán finomságokat, csak épp este le kellett dolgoznom persze ezt az időt, a feladatokat nem vette át senki.
Jártam jazzes koncerten a Margitszigeten, meg popbulin az Arénában, nyáresti chillen a fiúkkal, kiállításokon, színházi előadásokon, táncolni szabadtéren és fagyos művházban.
Mindig érdekelt minket kelet-pestieket a hulladékfeldolgozó, bejuthattunk végre néhányan.
És akkor úgy éreztem, hogy a hétközbeni túlterhelést, elmaradó magánprogramokat már nem kompenzálja, hogy Kócossal együtt ütjük ki magunkat hétvégére, kerestem egy szakembert. Nem területe, de ez gyakorlatilag mindegy volt, csak kezdjük el (egyébként egyik gondom témájába vág a phd-je, de talán a mélyponton is segíthet), mert nem élem túl ezt az évet (még mindig vannak kétségeim).
És akkor a megfeszített nagymulti év végi hajrájában Nagyika kórházba került. Ő, aki szinte sosem járt orvosnál. Tudtuk, hogy ez semmi jót nem jelent. Rohantunk be többször, fogtam a kezét, szorította sokáig, jelezte, hogy szorítja a csuklópánt, de beszélni már nem tudtam vele. Megsimogattam, nyugtatgattam, mantráztam, hogy szeretjük, remélem, hallotta, érezte.
Aztán hívott Anyu, hogy Nagyika meghalt. Berohantunk, napokig papírokat intéztünk, mert ugye sem személyijét, sem TAJ-kártyát, semmit nem tudtunk, így igazolni is kellett, ki ő ( a 82 évvel ezelőtti házasságija is elég lett volna, de hát a második világháború közepén)…
A beltéri szórásos temetésre csodás virágkoszorúkat, orchideákat, liliomot, rózsákat rendeltünk, a pap szép beszédet mondott, a családom is meglepően higgadt volt. A család másik ágának rég lebeszélt karácsonyi látogatását nem akartuk lemondani, délután ők jöttek át sok gyerekestül, furcsa váltás volt és még életünkben nem találkoztunk egy nap minden ági rokonunkkal.
Még nem bírtam ezt a sok ingert feldolgozni és jövő héttől újra munka, méghozzá komoly feladatokkal már hétfőtől. Csak arra tudok gondolni, hogy nem fogom bírni.
És hová tűnt a nyelvtanulás, a kulturális fejlődés, a mozgás, a nyugodt magánélet, a nyári fröccsözések meg szabadtéri koncertek, egy jó kávézás vagy könyv, autózgatás és séta a városban, a minőségi párkapcsolati idő?
