HTML

Tobber életblogja

Friss topikok

Címkék

Egy nagyon személyes bejegyzés

2022.08.04. 19:38 :: Tobber

Pár éve egy műtét után lábadozva látogatott meg Anyu, akkor kottyintotta el, hogy apám engem nem akart. És dühös volt, hogy megfogantam. Akkor 4 éve voltak házasok.

 

És ezt így lazán elcsacsogva, mintha sütireceptet cserélnénk.

 

Aztán ugye fiút akart, egyetlen lány vagyok. Sosem elégedett velem.

 

Sosem ölelgettek meg, sosem mondták, hogy szeretnek, ha elestem, katonadolog, ne merjek sírni. Egy merev udvariassági evés minden étkezésünk. Poroszos nevelés, ja.

 

Azóta látom, hogy a gyereket nem tilos ölelgetni. Hogy ki lehet mutatni érzelmeket. Nekem akkor ez volt az élet.

 

És a szakmája sem érdekelt igazán, de ha jó matekos vagyok, akkor közgazdász kell legyek (az sem akartam lenni).

 

Mindig hallgattam, hogy ő bezzeg éltanuló volt, miért mertem négyest hazavinni, mit rontottam el. Hatalmas balhékat csinált, hogy szégyen vagyok hozzá képest, vagy csak rámciccent, vagy épp napokig csenddel vert. Általában azt sem tudtam, mit tettem (tudod te azt!), így aztán mindentől szorongtam, megbénított, éppen miért vagyok xar vagy buta.

 

(Mindig 4,8-4,9-es tanuló voltam, szereztem két diplomát, gagyogok nyelveket, talán átlagnál jobban értek a kultúrához, egy szorongó, minden tanárnak megfelelni akaró kis bénaság voltam. Mert bezzeg überzseni apám, ugye!)

 

Anyu minden évben heteket kórházban volt, akihez délutánonként bejártam, ott írtam leckét, míg apám sem nem látogatta, engem sem kérdezett, hogyan van (vagy akár én), késő este járt haza, néha Nagyika jött át. Mobil, sőt sima telefonunk sem volt, ergo semmit nem tudott Anyuról. Tudtam főzni, magamra vasaltam, virágot ápoltam, takarítottam 10 évesen. Magányosan. A problémáimat senki nem hallgatta meg, nem is mertem elmondani, mert csak lecsesztek. Rövid hajam volt, mert a hosszú is csak probléma. A létem volt a probléma.

 

Minél kevesebb vizet zavarjak, legyek önálló.

 

De én mindkettőjük szemetesládája voltam, egymás ellen sokat kijátszottak. Titkomat is elmondták egymásnak, aztán le is lettem cseszve. Máig hazugságokat terjeszt apám rólam.

 

Nagyszüleim községének helyi lapjában megemlékező cikk, interjú apámmal: beleiratta, mennyire sajnálja, hogy a lánya nem jár le, mert retteg a bogaraktól, gyíkoktól és nem szeret ott. (Fun fact: csak arra kellenék, hogy levigyem, kitakarítsam a három szintet és rendbehozzam a kertet. Az allergiám és rossz élmények miatt nem járok le. És szeretem a gyíkokat, békákat, pókokat, bogarakat.) Mondjuk nem különösebben érdekel a lakosok véleménye rólam, de hát bazdmeg.

 

Nagyokat sétáltam, hogy magamban feldolgozzam, miért is vagyok rossz és buta, de sosem értettem. Tiniként évekig a szobában lapulva rettegtem, hogy apám épp miért fog velem ordítani. Magányosan olvasgattam a Fecskék és Fruskák sorozatot, ahol a gyerekek együtt élnek át kalandokat, erről álmodtam mindig.

 

Szabadságról és egy vidám közegről, ahol lehet időt tölteni, közös hobbizni, izgulni egymásért. Kötődni.

 

Tulképp a gyerekkorom sosem szólt rólam, a gyereklétről. Amíg a többiek a gangon játszottak, nekem menni kellett az öregemberekkel a túrákra full befulladva az allergiától, szétvakarva szememet, bőrömet, unalmas templomokat meg festményeket, istentiszteleteket meg hangversenyeket látogatni, még a gyerekistentiszteletre sem mehettem be, ülnöm kellett a felnőttek közt mozdulatlanul. A felnőttek utivetítéseit nézegettem. Öt-hat évesen.

 

Marhára értelmiségi gyerek voltam, megnyomorított lélekkel.

 

Soha nem kérdezték, mit érzek, hogyan látom a dolgokat, ha jeleztem is, hogy valami nem jó nekem, mert fázom pl, le lettem oltva, hogy meleg van, pont. Felvettem a radiátoromat a kisszobámban, apám dühöngve vágta ki az ajtót és lehordott a sárga földig, amíg kikapcsolta. Egyik barátjuk akkori felesége pszichológus volt. Egy házibulin, ahol a szüleim korosztályának kellett jó arcot vágnom, félrehívott és ilyeneket kérdezett, hogy hogyan érzem magamat a suliban, meg nem terhel-e meg, hogy egyke vagyok. 30 évvel később is emlékszem a jó érzésre, hogy ez bárkit is érdekel. Ha érdekelte, vagy csak szakmázott, mindegy is.)

 

Igazi problémamentes gyerekként igyekeztem bocs hogy élni. Hat-hét évesen vékony gyerekből irtó dagadt lettem. Tiniként meg 49 kg-osra fogyasztottam magamat. Senki nem kötötte össze, hogy valami nem stimmel, hiszen csendes, „normális” kislány voltam.

 

 

 

Aztán kezünkbe került apám egyetemi indexe pár hete.

 

Életem egyik legnagyobb sokkja!

 

Bukások az esti egyetemen. A legjobb átlaga 3,5 volt! A legjobb! De akadt 2,38-as, 2,45-ös szemesztere is, a legtöbb 3,0 körül. A diplomája közepes!

 

Múlt héten kiderült, kiskoromban elkezdte a mérnök-közgazdász szakképzést, de már az első fél év sem ment neki.

 

Engem.

 

Rohadtul.

 

Átvágtak!

 

Mire fel az übermensch lekezelés egy életen át? Ha buta lettem volna, se…

 

 

 

A gyerek igényei sokadlagosak voltak. Autóban cigizni a dugóban? Minden telekrejárásnál. Mert a telek szent, igaz, gyerektársaság nem volt 99%-ban, a felnőtteket ki kellett szolgálnom, mert az a lány dolga, utáltam a sok részeg faxt. Végiguntam a nyarakat, taknyomba fulladva olvastam, amikor nem vegzáltak.

 

Volt valami ócska tollasütő: soha nem játszottak velem, egyedül próbáltam pattogtatni, nem ment. Társasozni soha. Kártyázni nagyszüleimnél. Életem egyik legnagyobb ajándéka nagyapámtól egy pingpongütő szett hálóval, labdával. Lebaxtak, hogy sosem játszom vele: egy asztal sem volt, és senki nem játszott velem. Ott porosodott a szekrényem mélyén, még mindig rossz érzés. :(

 

Az udvaron ne bicajozzak, mert zavarok. De az utca veszélyes. Majd ha úgysem használom: legyek kedves felajánlani a bicajomat egy szegény rászoruló gyereknek. Patthelyzet!

 

Egész este az előszobában ültem a bicajon, hogy elbúcsúzzak, éjjel végig sírtam titokban. Azóta sem tudok biciklizni, valamiért ezen szeretnek gúnyolódni is.

 

Rühelltem gyereknek lenni, fájó szívvel nézem, ahogy mások a gyerekeikre erőszakolják a nem gyerekeknek való hobbijukat, vagy maratont futtatnak velük. Ha akkor megkérdeznek, azt mondom, hogy szeretek túrázni, mert tudom, hogy ha nem ezt hazudom, lealázzák a fejemet.

 

Tiniként bulikba sem mehettem, merthogy a tanulás (az órán hallottak elegendőek voltak). A csudát, még gondot okoztam volna.

 

 

 

Semmi önismeretem nem volt, 17 évesen jelentkeztünk egy gazdasági táborba (nehogymár szőni vagy táncolni menjek, ami érdekelt, amikor ott lebeg az egyetem!), ott a végén egy játékban azt kaptuk feladatul, hogy jellemezzük a többieket. És én a jellemzőkből semmit nem tudtam magamról.

 

Repkedtek a pozitív jelzők, amiket nekem soha senki nem mondott.

 

Álltam ott zavarodottan, nem fogom elfelejteni.

 

Azóta is meglep minden pozitív visszajelzés. (Dolgozom rajta, már nem akarok megfelelni kb. senkinek és csak ezért tenni bármit (kérdezzétek csak Kócost), de a visszajelzéseket imádom. Mint mindenki. És fun fact: Kócosnak nem főzök, nem sminkelek, néha nem is rakok rendet, csak ő süt reggelit, hozza ágyba a kávékat, meg bármit, nem intézem a dolgait, nem ugrálom körbe, sőt, mosogattatom és házimunkákat bízok rá, sokmindent nem csinálok a kekszben, mert az csak neki lenne jó, mégis imád. Pislogva nézem a kollegináimat, mennyire körülugrálják a pasijaikat, aztán semmit sem kapnak cserébe. Hatalmas tanulás volt, hogy valamit önmagamért megérdemlek.) Szóval elnyomott akaratú gyerekként most tanulom az önérdekérvényesítést. Az első tíz év a párkapcsolataimból azzal telt, hogy elnyomom a saját igényeket, jó arcot vágok béna szexhez, megcsalásokhoz, mert én megértő vagyok, hát megkívánta.

 

Amikor már végleg nem bírtam a bántalmazó exet, nem tudom, aznap épp falhozlökött vagy csak megfenyegetett, hogy megöl, és sírógörcsben hazamentem, anyám ordított velem és úgy érezte, hogy az arcomba kell locsolni egy korsó vizet, majd megnyugszom. És visszaküldött.

 

 

 

---

 

 

 

Ellenben a sok agyalástól tök gyorsan analizálok embereket magamnak.

 

 

 

Na és ide akarok kilukadni: amikor a pasim kölcsönéből kifizettem a vezetői tanfolyamot 23 éves koromban és elsőre elvégezve boldogan mentem haza a jogsit lebegtetve, hidegzuhanyként ért, hogy apám leordította a fejemet, hogy ő megtiltotta, hogy legyen jogsim (18 éves koromra már nem éltem otthon, dolgoztam és eltartottam magamat), és hogy felejtsem el, hogy az ő autóját vezetni fogom valaha!!!

 

Néztem döbbenten, eszembe sem jutott. Hisz tudtam, hogy nem adná. Akkor sem értettem, miért én vagyok az ősellensége.

 

Szóval most elég vicces, hogy én vigyem le a telekre, mert nem vezet. De akár a benzint is állja, vagy vezethetem a kocsiját!

 

Nem tudom, emlékeztessem-e arra a régi fenyegetésére, hogy nem fogom vezetni a kocsiját. De az én kocsimba se üljön a hiányos higiénéjével, mert marha drága az üléstisztítás, addig is büdös ilyen hőségben.

 

Hát, ennyit akartam apámról. Legyek-e empatikus és odaadó most a kötelező udvariasságon felül. Kétnaponta hivogat, hogy neki milyen nehéz.

 

És egyszer sem kérdi, a műtét óta hogy vagyok!!!

 

 

 

Én meg tökéletesen kifejlesztettem egy életre a mindig kedves, mindig érdeklődő fejemet. Feldolgoztam. De nem felejtek.

 

 

 

komment

süti beállítások módosítása