Kapkodok, túlórázom, nem bírom utolérni magamat. A feladat, amit tizenéves rutinnal 5 teljes nap alatt végez el a kolléga, nekem 3,5 napra lett kiadva a saját munkám mellett úgy, hogy ezernyi téma, hozzá sem tudok szagolni. Én meg minden munkának úgy állok neki, hogy orrvérzésig csinálom, mert így becsületes.
De most, életemben először talán: segítséget kértem a felettesemtől. És meglepődve tapasztaltam: kaptam.
Még zavarja az Önálló Nő Identitásomat, meg hatszor megköszöntem, amit nyilván nem kéne, mert nem én kalkuláltam el. Meghatott a jóindulat, ahogyan lereagálták. Tanulok ezerrel!
Azt hittem, az Éves Nagy Ülés lezongorázása lesz a tavaszi nagy feladat, de azóta is meggebedek, fél füllel vagyok a megbeszélésekben és online tréningen (tehetséges pszichológust kaptunk, nyitott és rugalmas, mi meg rutinos multirókák használtuk a lehetőséget a konfliktusrendezésre, amit az egyetlen okoz, aki nem képes fejlődésre, ergo lesz még csörte, meg egyik nő tuti felmond lassan miatta), a cégnél meg nem is tudok ebédelni, nincs tíz percem rá, pár nap alatt lement 2,5 kg.
A héten elmentem egy új nőgyógyászhoz. Egyre nagyobb gond van. Várok rá már egy hónapja, találjunk olyan időpontot, amikor ő is ráér, véletlenül én sem vérzek, erre telefonálnak fél négykor, hogy ötkor a dokinak el kell mennie, én meg ötre mennék, tudok-e előbb. A benti SOS-t összecsaptam, tisztálkodtam, halom papírt felkaptam, hogy este otthon befejezem és másnap a home officeba hívok futárokat, taxit hívtam, majd beestem negyed ötkor, megköszönték, és öt óra ötre be is jutottam. Szétvetett az ideg, eddig három doki nem foglalkozott velem a csudafenszi magánrendeléseken, nem hagyom lerázni magamat.
Az orvos legnagyobb korrektsége, hogy végigolvasta a papírokat, megvizsgált és negyven percet foglalkozott velem. Nem tudom, hová siethetett, de hálás vagyok, van ötlete a megoldásra.
Ha már ott, kértem három laborvizsgálatot, ami megdobta közel 50 000 forinttal, hát, élmény középkorú nőként élni minden szempontból!
Merthogy lassan csúsznak szét a hormonok, ez okozza az egyre fájdalmasabb tüneteket. Ha a trombózisfaktor negatív, akkor hormontabletta pár évig.
El sem tudom képzelni, hogy évi fél év menzesz után egyszercsak évi 4 rövid alkalom lenne, szorítsunk a génvizsgálat miatt.
Pénteken szüleimmel eltaxiztunk Keresztapám gyászistentiszteletére, halotti torára. Felkészültem, szóval nem ért váratlanul, hogy előbb jöttek (szeeeegény taxis előbb állt ki, ne kelljen várnia!), hogy apám egyszerűen NEM köszönt és figyelemre sem méltatott, mert el akarta bűvölni a sztorijaival az unottan udvarias taxist, úgyhogy nem léteztünk számára, szidta Karigeri békávéját, miközben 50+ éve csak autóval közlekedik Budapesten, majd utána ezerszer rágyújtott az orrom alatt.
Az a legszomorúbb a toroknál, hogy igazából örülsz, hisz a pár éve nem látott ismerősökkel is összefutsz. A nemzetközi művész keresztanyja keresztfiam testvérének végre bemutatta új férjét, informáltuk a kollégákat, a szomszédokat, mindenki kérdezett. Hiszem, hogy Keresztapu onnan fentről örül, hogy örültünk egymásnak, dehátna. :(
A püspök nekem továbbra sem elég pátoszos, ja, most talán ideillett volna. Nem értettem, miért azt a zsoltárt énekeljük, ami a másik oldali nagymamámnak volt a kedvence, de elfacsarodott a szívem. Megkérdeztem a két lelkészrokont, hogyan fogadnák a szószékről, ha a mobilappomról énekelném az énekeket. Szerintük teljesen elfogadott, de az idősebb lelkészgeneráció nem értékelte volna.
Az étteremben nem fért el egy asztalhoz mindenki, így a már felnőtt unokahúg és apja jelentkeztünk, mi elbandázunk a szomszéd asztalnál, amíg felszabadul hely. Filozofáltunk az ország helyzetéről, a gimi negyedik év megélt nehézségeiről, hogy a mostani szabadsága nehéz, de izgalmas időszak lesz, színházakról, hogy milyen darabot ajánlunk vagy nem 18 éveseknek, külföldi életről, sikerekről. Aztán beültünk a többiek közé, lecsapott rám a Keresztfiam, kérdeztek és meséltem rég elhunyt rokonokról, mutogattam régi családi képet (amiről ki is derítettem, hogy a csokibőrű hölgy az ükanyám, apámnak gőze nem volt róla, meglepetés!), majd persze lenyomtunk két honfoglaló fordulót, miközben én beszélgettem tovább.
Otthon le is dőltem az emailek megválaszolása nélkül, zsongott a fejem.
A macskakifutós asztalos felmérte a terepet egy nagyobb röpdéhez, izgatottan várjuk, hogy virágokat vegyünk bele (Kócossal, nem a macskával). A korlátot lefestette a festőbácsim.
Kócos kedden csapott a fejére, hogy neki családi kiruccanás van a hétvégén, a legjobbkor, nem is bírok rákoncentrálni, fáj is a lenti rendszer, de nagyon.
A hétvégére pihenést céloztam be, alvást, elmaradt ékszerígéreteket, halogatott takarítást, szépülést, baráti cseteket. Bementem a patikába, hogy minden tudományosan bizonyított roborálószert sózzanak rám, mert pár órát alig bírok állni, legszívesebben feküdnék évekig. Örömmel megtették, majd mennem kell referálni. :D Kicsit hitetlenkedett a nő, mert elcsacsogtam, hogy egy három órás sétából jövök, dehát nem tudja, mennyit akarunk menni Párizsban! Bekaptam az allergiagyógyszert reggel (igen, lehet itt is összefüggés!), úgy mentem a kertvárosba csavarogni. Egy szakaszon felkaptam Anyut, aki nordic walkinggal alig bírta, cserébe megmutatta a fejlesztéseket, megkávéztunk a közeli divatos helyen, aztán én mentem tovább. Vasárnap szintén, ideális 22 fok, napsütés, a fránya pollen ne lenne.
Olyan szinten elfáradtam a fájdalomtól és a klimaxtól kivannak az idegeim, hogy örülök hogy erre nem szültem gyerekeket hogy nem bírok semmire koncentrálni és holnap kezdődik a dupla malom.
És lassan itt a nyár, amikorra még egy munkakört terveznek rámsózni. Meg jönnek a nagy leépítések. Meg egy év múlva a költözés, esélyesen egy übergettó megközelítésű helyre. Felmerülnek kérdések mindenkiben...
