Ha a falon tükröződik a telefonom, cica ott terem és kergeti a fényfoltot. Annyira gyors, hogy amint mozdítom a telót, mozdul ő is, mintha távirányítanám. Elképesztő.
Meg ahogyan a várva várt első magyar gólt belőtték idegtépő percek után. Azonnal a levegőben repültem ujjongva.
Meglepődtem a reflexeimen.
...majd végszóra a főnököm hazaengedett korán, hogy úgyis sokat dolgoztam. :D
Le is cseréltem a ballonomat tollkabátra!
És akkor öltözködjek úgy, hogy:
Reggel
A cégnél
Délután
Hokimeccsen
Tánc
Éjjel haza, nagyon hideg, eső
Drogéria minőségben egész jó L'Oréal dekorkozmetikumok kaphatóak, a Color Riche körömlakkjai, fedői szinte verhetetlenek, a Miss Manga szempillaspirál némi kézügyességel csodát varázsol a semmiből és aztán fent tartja egész nap.
Ellenben az új agyonreklálmozott Rouge Signature lipstick (egyébként inkább liptint) valami nevetségesen pocsék állagú és tartósságú, bár a színei szépek, annál még egy Aden is jobb tintákat gyárt harmadennyiért. Az új, beautybloggerek (influencerek???) által hirdetett Unlimited spirál már az Insta hirdetésben is őőőő komolytalanul néz ki...
Mindig az a végkövetkeztetés, hogy amennyit kidobunk nembejövős drogériás sminkekre, annyiból már minőségi high(er) endből is vehetnénk 1-1 darabokat...
Mondom mindezt úgy, hogy nem vagyok sminkmaca, ma is natúr dolgozom.
Nehezen viselem az ilyen párbeszédeket.
Már egyébként sem ujjongva rohanok a luxi magánklinikára kontrasztanyagos koponya MRI-re túlórázás után, de amikor úgy fogadnak, hogy:
-Jó napot kívánok, XY vagyok, koponya MRI-re jöttem fél hétre.
-Nincs foglalása nálunk. Mire is jött?
-Koponya MRI.
-Te, Jenőkém, nálad látszik valami?
-Nem! AB, meg CD, meg EF van beírva (éljen a GDPR).
-Ma nem is harmadika van, hölgyem.
-De.
-De nem fél hét.
-De, öt perc múlva. (Itt már hevesen keresem a visszaigazoló mailt.)
-Oh, de itt Z út 11. van, mi meg a Zs utcában vagyunk.
-De, ez a Z út 11. épület, az emailben is írják, hogy a Zs utca felől van a bejárat. Mutassam a GPS-emet? (BKK futárral mentem, de mindegy, hehe. Bakker, nem tudja a saját munkahelye címét?)
-Nem, az a cím a Bankcenter.
-Az még véletlenül is Szabadság tér egy másik kerületben.
-Odaadja a mobilját? Megmutatom a levelet hátul.
Eltűnik öt percre a telefonommal. Nekem ettől szeparációs szorongásom van, hogy nem tudok anyázni senkinek a mobilomon.
Visszajön.
-Mégis okés, a call centerünk tévedett. Gyorsan besuvasztottuk, mert mindjárt jönnek, de akkor SOS vetkőzzön! Írja alá itt meg itt.
-Azért átfutnám gyorsan, mit írok alá.
-Majd utólag.
-Őőőő, nem.
Mindezt már a vetkőző felé rohanás közben, kitöltöttük a lényeget, (háromszor tisztáztuk, hogy tuti nem szoptatok), a többit utána.
Bruttó 93 000 Ft-ért.
Amikor legutóbb náluk jártam, és CT-re utaltak be, ott írták felül, hogy ők a panaszra MRI-t készítenek inkább, akkor is paráztam, fizeti-e így a biztosítóm.
Aztán a végén kiderült, hogy áramszünet volt, szerencsére az MRI nem állt le valami generátor miatt.
Ezekután az a legkevesebb, hogy rohadt szarul voltam utána! Nem vagyok fóbiás, nem zavart a bezártság és a rémes hang, de harmadszor kaptam kontrasztanyagot, ez nagyon ütött, pedig nem kéne. Ültem még fél órát a váróban, ne otthon essek össze holtan, a macskámnak túl zsíros falat lennék amíg megírták a CD-t, aztán hívtam egy taxit, hogy Szomival megbeszélhessem a nap ügyleteit.
Éjjel írt Té, hogy mayday, a kvízre felszabadult a nagy kedvenc helyünk a kedves kvízmesterrel, ami kész csoda, úgyhogy lecsaptam rá, ujjongtunk egyet a körcsetben, Té sok boldogságot kívánt a kapcsolatunkhoz a sráccal, én meg beájultam.
Kócos irogat, hogy nagyon hiányzom neki (kölcsönös), és szombaton a legkorábbi időpontban jönne, ami 0:01 perc, de erről azért lebeszéltem. Várom nagyon.
Egyébként az eredmény szupernegatív (nem bonyolult szerkezet az agyam, na), egy 7 mm-es ciszta van a tobozmirigyben, az nem dráma.
És megérkezett az éves prémium, jippí, egy az egyben lekötöttem azonnal.
Kérdeztelek titeket a takarékoskodásról anno: a visszafizetett kamatmentes céges kölcsön után belehúztam júniustól. Elégedett vagyok a lekötött összeggel.
Csak ne kelljen a semmire egy csomó pénzt kiadni a házhülyék miatt…
Nincsen tévém. Merthogy úgyis max. az évi 5-10 érdekes sportmeccset néztem benne.
És a tegnapit nagyon-nagyon meg akartam!
Munka után úgy időzítettem, hogy épp kezdésre essek be a sok-sok tévés konditerembe. A gépeket úgy választottam ki, hogy kisebb nyakkicsavarással lássam valamelyik kivetítőt.
Aztán már végeztem a másfél órás súlyzózással, de elhatároztam, hogy a győzelemig kardiózok csak azért is! (Mázli, hogy nem vesztettek.)
És bajnok az FTC Jégkorong! El sem hiszem! :) Jaj, nagyon örülök!
Találkoztam régi ismerősökkel, mosolyogtunk egy sort, hazafelé negyedszer is telefonáltam Szomival, kicsit elegem van már a témából, de annyira lelkes, meghát értem is teszi.
Most már mindenki levelezik mindenkivel, csak a két sunnyogó és a közös képviselő nem válaszol semmire.
Ma már ügyvédi felszólítást kaptak tőlünk.
Közben Szomi tolja a tempót, amit át tudok, átvállalok, de egy igazgató ül a nyakamon, nem tudok szabadon kirohangálni, meg órákra elmenni napközben. Tegnap, ma fél kilenc után érek haza, holnap este fél hétRE megyek még este kontrasztanyagos koponya MR-re, világvégéről haza sem érek fél kilenc előtt fini nehézfémmel a véremben. Tegnap este tizenegykor is leveleztem az ügyvéddel. A másik szomszédunk viszont xart sem csinál, én már telefonáltam kb. mindenkivel, előkerestem az anyagokat, azonnal mindenre válaszolok, ő meg home office-ból, figyelő főnök nélkül semmit sem tesz. Cseszi a csőrömet, na.
Feszít ez az egész, nem bírom a bizonytalanságokat.
Apámról sokat írtam itt régen. Mára kidolgoztam magamból, keményen koncentrálok, hogy új hülyeségeit ne vegyem magamra. Ha debilnek tart, és CSAK nő vagyok, hát tartson. Amikor a kórházba rohantam utána, akkor is állított olyanokat, aminek semmi igazságtartalma. A családnak kitalál történeteket rólam, hogy rossz fényben állítson be. Mondjuk Anyuról is…
Megjelent a szülőfalujában egy helyi újságban interjú vele, még abban is sikerült hazudozva leégetnie.
Fél éve koromig meg sem fogott. Sosem pelenkázott. Nem dicsért. Nem játszott velem. Kis felnőttként kezelt és alázatos női szerepre alakított (broáf). Mindig éreztette, hogy ő fiút akart. Vagy úgy gyereket nem igazán.
Amit csak idén mesélt el Anyu: hová tűnt a kisnyuszim.
Tíz éves sem lehettem, kaptam húsvétra egy élő kisnyuszit. Nagyon akartam állatot, sosem engedték, nahát végre boldogság! Aztán egyszer hazaértem a suliból és nem volt ott. Állították, hogy visszavitték a tenyésztőhöz, Anyu szerint azt kamuzták, hogy elszökött. Mindig tudtam, ha hazudnak nekem, azt hittem, meghalhatott szegény, lakásbantartás, nem megfelelő környezet, blabla…
Nahát kiderült, hogy apám egyik délután levitte a pincébe és levágta, megnyúzta, az volt az ebédünk akkor hétvégén!
Gyomorforgató, a gyerek kiskedvencét megetetik vele? Hányok apámtól.
Volt olyan, hogy Anyut úgy akarta indulásra késztetni, hogy megrántotta a nyakán a sálat. Akkor kezdődött a gondja a nyaki sérvével.
De hát én nem fázhattam, nem lehettem allergiás, nem lehettek saját vágyaim, érzelmeim. Isolde írta, hogy érvénytelenítő környezetnek hívják az ilyesmit.
Mindenért magamat hibáztattam. Nagyon koncentráltam, nehogy felmérgesítsem, de akkor belekötött másba.
Ártatlan párbeszédben ma is extrán felpörög a pulzusom, ha valaki degradálja, amit mondok.
Remekül megtanultam a semleges pofát, különben csak „hisztiztem”. (Nem, sosem voltam hisztis gyerek.)*
A legújabb: a lépcsőházamban egy kinti-benti cica odajár a lábtörlőmre, az ajtón keresztül kontaktál az én cicusommal. Senkit nem zavar.
Apám kiakadt, hogy mit keres ott, és majd ő jól belerúg, hogy megtanulja, nem ott a helye!
Az egyik szomszéd macskájába. Aki semmi gondot nem okozott soha. És nálam van, tőle 1,5 km-re.
Röhögve mesélte a karácsonyi vacsoránál, hogyan kínozta a kutyáját gyerekkorában.
Nem tudom elmondani, mennyire felkavarnak ezek, tudatosan kell lehiggasztanom magamat. Millió apróság volt, amit gyerekként magamra vettem, mindenért magamat hibáztattam. Amikor már nem tudtam úgy feltenni egy kérdést, hogy ne barmoljon le, inkább ki sem mentem a szobámból, amíg otthon volt. Emlékszem, hányszor kellett mosdóba mennem, de inkább a szobámban vártam. Akkor meg azért mondott el mindenkinek mindennek, mert tiszteletlen vagyok vele. Nem voltam az, sosem. Egy ronda szó nem hagyta el a számat felé, igazi jógyerek voltam. Próbáltam láthatatlanná válva meghúzódni...
Illetve felnőtt fejjel visszagondolva segít helyretenni, hogy velem is miért bánik úgy, ahogyan. Nem én voltam a hibás, hanem a saját lelke.
Lehet-e felelős egy gyerek a saját boldogtalan gyerekkoráért? Nyilván nem.
Annyira jó lett volna akkor tudnom, hogy lehet boldog is az élet minden gond ellenére!
*Ó, és beugrott, amikor Anyu rászólt a macskára(!), hogy ne nyafogjon (egy macska, nem nyafogott, cuki okoskodó fejjel magyarázott valamit. Szokott hozzánk dumálgatni), nekem is ezt mondta gyerekkoromban, ha mertem valamire panaszkodni.
Reggel ugyanarra a szorongó, szédítő gyomorgörcsre ébredtem, mint a gimnáziumi éveim alatt minden reggel. Apám szemétkedései, az iskolai felelések (és igen, jó tanuló voltam), a beképzelt fiúk az osztályban.
Lebénító.
Végiggondoltam, most nincsen baj, csak nehézségek.
A hűtőm/mélyhűtőm bekrepált. Épp hiányzott ez a kiadás! Újraindítottam, most meg megy.
A leolvadt dolgok mind kuka. Az a drága jó csirkemell! Azért kihívtam a szerelőt, nézze meg.
Szombaton a napsütötte kanapémon kucorogtam, madárcsicsergést hallatszott a nyitott teraszajtón át. A cica a lábamhoz bújva aludt, én meg megtanultam egy új Rubik játék algoritmusait. Végtelenül kikapcsolja az agyamat a kockázás, meg a logikai rejtvények, teljesen átszellemülök.
Anyu délután beállított két hamburgerrel és átnéztünk többszáz régi fotót, amiket egy szekrény mélyén megtalált.
Hát, felkavart, na.
Gyűlöltem gyerek lenni.
Szomi hívott, hogy áll a teraszügy, na még az is!
Megkaptam a projektanyagokat, egyelőre két szót sem értek belőlük, jogosultságom sincs minden rendszerhez, jaj.
Na mindegy, a belebegtetett eü kaparástól jobban f.sok. Szerintem nemet mondok egyelőre.
