…és aztán eltöltöttem az idei év egyik legkellemesebb estéjét vele.
Okos, egzotikus, vonzó, higgadt, szórakoztató, udvarias, finom, és hát… Le a kalappal.
A magyar pasik miért nem ilyen figyelmesek? :( Pedig én aztán már egy kósza bóktól el tudok ájulni, nemhogy egy ilyen szeretőtől.
(Ejj, de szomorú ez a magyarokra nézve, igen, a tapasztalat beszél belőlem. Lenyomják az igényszintünket. Pedig semmiből nem állna megtanulniuk, hogy mi kell egy nőnek.)
Kértem, hogy spanyolul beszéljen hozzám, és néha meg is értettem, csodaszép a kiejtése.
És fekete a szeme. Meg a haja. Fekete. Nem barna.
Beszélt a hazájáról, a szülővárosáról, milyen csoda világ!
Írt utána, hogy elragadó voltam. És hogy szeretne még találkozni. Ahhoz képest, hogy egy Európában tanuló, itt csak turistáskodó egyetemista, cuki.
Készült tegnap pár csoportkép napközben, erre kattanunk. Múlt héten panaszkodott egy kollégánk, hogy jubilál a cégnél, én gimibe jártam, ő már itt dolgozott, a cég meg egy kanyi plakettet nem ad neki ezért.
Kezembevettem a dolgot, körbeírtam, kitaláltuk, hogyan lepjük meg egy nagy tortával, gyertyával, leszerveztük, megleptük, meghatódott. Mi, kisemberek tartsunk össze.
Vigyorgó csoportkép készült.
Kaptunk cserébe négy doboz jégkrémet tőle, a vaníliással iszom most a tejeskávémat. Nyami!
Aztán munka után limonádéztunk és nyelvet gyakoroltunk a csoporttal. Tudtam, hogy az előző kurzuson csoporttársunk ismét az országban van, ezért beszerveztem, jöjjön oda meglepetésnek. Nagy sikongatások, ölelkezések, sikerült a meglepetés.
Újabb csoportkép készült.
Múlt héten, amikor a tanárunk szülinapját szerveztem le, akkor is cuki kép készült.
Én imádok fotókon szerepelni.
Azt annyira nem, hogy egy kézműves tanfolyam az én alkotó képemmel reklámozza magát a megkérdezésem nélkül, de inkább az a bajom, hogy nem nézek ki jól azon a fotón…
És aztán ugye jött a mexikói és megkoronázta a napot.
