Jó, persze, MR, röntgen, két műtét idén, de akkor is: minden fél órás gerinctornám után leszakad a hátam fél napig és megroppantom a lábamat, elmegyek göröngyös aszfalton három órát táncolni és másnapra sincs kutya bajom.
Szabin leszek, de a városban maradok, ha hiányoznék, láthattok.
Belecsöppentem egy HR-es megbeszélésbe.
Hallottam, hogyan beszél velük a főnökük.
Már semmin nem csodálkozom ezek után.
Egy hét szabadság. Összesen húsz ismerőssel találkoztam. Egy hét alatt! Hat rokon, két alkalomra elosztva, néhány hobbipartner, egy-két ingatlanos, ja meg a táncosok egy hete, zöldségesnél, színházban elhanyagolható. Relaxáló.
Aki általában ennyi emberrel találkozik, el nem tudja képzelni, milyen napi 50-nel kötelező jelleggel!
Elmesélem, első munkanapomon 9-11:10 között mik történtek az irodában MIKÖZBEN dolgoznék. Igen, jegyzeteltem két órámat egy átlag munkanapból, mert estére sosem értem, miért robban szét a fejem a sok felületes, felesleges pofázástól*.
Mindig azt érzem, hogy mások belenyomják az életüket az arcomba, aminek ők biztos örülnek, de dol-goz-nék.
Leültem, bekapcsoltam a gépemet, egy heti emailtömeg várt, sokszáz levél, feladatok, rendezendő ügyek, papírcsomók az asztalon. Illetve már csörgött a telefon az újabbakkal.
Eközben különböző kollégák jöttek ide, fél szemmel a gépet néztem, DE ezeket a témákat azért is elmesélték, végig kellett hallgatnom. Mondom, két óra alatt:
Egy hétnyi levél, SAP inbox, beszéd főnökömmel közben megoldandó. A gondolataimat sem tudom rendszerezni, ha nincs egy perc csend.
Ekkor volt 11:10 hétfőn.
Képtelenség precíz munkát végezni.
Aztán a munkaidőm vége előtt fél órával, amikor még pont annyi munkám is akadt, egyszercsak ideperdült egy egyébként tökre szeretett kolléganőm a laptopjával, hogy akkor most megmutatja a lánya esküvői fotóit, filmjét. És mit tudtam mondani? Tökre bírom őket, meg érdekel is, 40 percig mutogatta, már megint túlóráztam.
És szeretem őket és imádom, hogy a bizalmukat élvezhetem és nagy dolog nekem, sokat dolgoztam azon, hogy itt családias legyen a légkör. De cserébe hagyjanak néha a feladatomat is ellátni.
Ellentételezésként nem kollégák, hanem HR:
Ma egy hónap után le mertem ugrani 20 percre (ebédidőben!) a boltba puffasztott rizsért, köcsög HR-es azzal várt vissza kioktató hangnemben, hogy szét kellett túrni az asztalomat, mert nem találtak valamit. Ami nem ért rá húsz percet, dolgoztam vele. Ezért nem megyek ki még ennyi időre sem, inkább a gépnél eszem, itt ne turkáljon senki. Olyan hangnemet engednek meg HR-s és logisztikás kollégák maguknak, hogy megint a vécében bőgtem. Ez ugyanaz a kollegina, akinek a halál unalmas pofázását kell hallgatni a tökunalmas unokájáról, aki csecsemő és semmi nem történik vele, ami vadidegennek érdekes lehet, most tőlem három méterre meséli valakinek cukika hangon vinnyogva tíz perce, hogy melyik nap ki fürdeti(!). Ez ugyanaz a kollegina, aki havernőivel a 8 fős konyhát egy órára lefoglalja ebédidőben, a maradék 35 egyen, ahol akar. Ő ráér, a munkát már ránktukmálták.
Lementem cigizni Illetővel. Ő legalább okos és mindig tud érdekes újdonságokat a kvantumfizikáról, társadalmi változásokról és Misi Mókusos hasonlatokat használ, nem azért, mert butának tart, hanem mert vicces.
*A témák, amikről szeretek beszélgetni:
művészet, főleg könyvek, néprajz, társadalmi problémák, egyenjogúság, közösségi kapcsolatok, cég jövője, nem azért, mert ezekben irtó okos lennék, hanem ebben szeretnék okos lenni. Illetőn és egy színházszerelmes lányon kívül szinte senkivel semmi értelmesről nem lehet beszélhetni itt. Pedig beszélnek.
