Arról kéne leszoknom, vagy inkább dolgozni ezen, hogy kitalálok valamit, hogy én akkor azt megcsinálom. Elérem, megszerzem hozzá a tudást, eljutok oda, bármi. Mert akkor majd nagyon büszke leszek magamra és jön a siker meg a csillogás, hát még a világot is telekürtölöm vele, hogy én mennyire okos és leleményes vagyok. Aztán amint ténylegesen elérem a célt (mert arról most ne is beszéljünk, ha mindez kudarcba fullad), akkor egyből úgy érzem, hogy ez semmi. Erre voltaképp bárki képes lenne, ez nem nagy dolog, egyáltalán hová is gondoltam. Már rég meg kellett volna tennem, évek óta itt kéne tartanom, nem képzelem, hogy én egy ilyen apróságra majd még büszke is leszek. Sőt, szégyellem, hogy csak most vagyok itt. Mindezt pedig úgy, hogy közben nekem támogató szüleim voltak/vannak és a pajtásaim is elismerik minden kisujjmozdításomat is, szóval még csak erre sem foghatom a jelenséget. De mégis ez van: minden nyelvvizsga, minden diploma, minden pályázat, minden publikáció, minden jól sikerült sütemény vagy kreatív ötlet, jól megszervezett buli, nem kinyírt növény előtt úgy érzem, hogy na, ez lesz a mérföldkő, most már igazán büszke lehetek magamra. De minden ilyen után jön megint az érzés, hogy ez valójában szánalmas semmiség csupán, és kéne inkább még nyelvvizsga, még diploma, még sütemény, még barátok, még ez, még az, és majd talán, talán akkor. Nyilván akkor sem. Ráadásul nem is hasonlítom a teljesítményemet másokéhoz, ez színtisztán a magam által húzott határok, amiket rendre lebecsülök a végén. És mondom, a kudarcokat most még csak nem is említem!

 

http://cicza.blogspot.com