(a kiemelések az enyémek)
http://csakazolvassa.wordpress.com/2013/05/27/felbomlasztjak-a-csaladot/
Még áprilisban mondta nekem egy egyébként jó szándékú és intelligens ismerősöm, hogy miért bántják annyit a férfiakat — miért bántom én is –, hiszen nem ők bontják fel a házasságot: a nők kezdeményezik a válások jó hetven százalékát, és persze olyankor övék a lakás és a gyerek, a férfi meg fizethet, és belebetegszik, meg öngyilkos lesz.
Erre azért néztem egy kicsit, és az itteni kitiltottak, be sem engedettek is elővették már ezt többször: az elvált apák mint kisemmizett áldozatok. Épp tegnap este is volt ilyen komment.
Hogy is van ez?
Az anyáé a gyerek — ha megegyeznek, és olyankor kilencven százalékban, tehát ez a férfinak is oké. Ha nem egyeznek meg, tehát a bíróság dönt, akkor már csak talán hatvan százalékban. És olyan nagyon ne irigyeljük az anyákat (kinek kellenék én is három gyerekkel!), bizony, gyereket egyedül nevelni nem fáklyásmenet, különösen ha az apa kifosztásnak éli meg, hogy a gyermekéről, törvényi kötelezettségének megfelelően, gondoskodjék, és a tartásdíj megtagadásával kívánja büntetni az asszonyt és a gyerekeket.
Viszont elszakadni a gyerektől annak, aki addig többet volt vele, és akihez — az általam is bírált szokásos családi munkamegosztás miatt — erősebben kötődik a gyerek, feldolgozhatatlan trauma és társadalmi szégyenbélyeg, amelyet ti, kifosztott elvált férfiak is buzgón süttök másokra: hát milyen anya az ilyen! Ha ezen a helyzeten változtatni szeretnétek, és engem kérdeztek, ne lőcsöljétek a nőre a gyerekek körüli munka túlnyomó és nehezebb részét, tegyetek ellene, hogy a gyermekgondozás legyen a feleségetek elsődleges identitása, és akkor sokkal zökkenőmentesebben kerül akár hozzátok is a gyerek.
Egyébként tényleg nem fáklyásmenet, azét kérdezem: vajon ezt szeretnétek? Vagy csak megbüntetni az exet, fájdalmat okozni, sakkban tartani a gyerekkel, esetleg kontrollálni őt: ha már a tiétek volt, és anya lett, ne lehessen neki más. Egészen véletlenül nem a gyereket póráznak használva szeretnétek beleszólni a nő további magánéletébe? Nem faggatjátok a gyereket sose, ki alszik anyunál, kivel volt moziban? Nem hívogatjátok a nőt a gyerekek ürügyén a leglehetetlenebb időpontokban, nem köröztök a háztömb körül? Akkor jó.
Szerintem, és most a férfihangon hörgő “szegény férfiak, tönkreteszi őket a szemét feleségük” csoporthoz intézem a szavaimat, nem kell megsértődni: bizony, nem az van, hogy ti olyan nagyon szeretitek a feleséget és a családot, annyira a szívetek hasadna meg, ha nélkülük kellene élnetek — ha így lenne, előtte is odafigyelnétek, és kezdenétek valamit a bírálattal –, ti valahogy úgy képzelitek, hogy voltatok olyan jó fejek, hogy elvettétek a nőt, és még gyereket is csináltatok neki, meg aztán keményen toljátok a pénzt is haza, talicskában, hát cserébe kuss legyen, meg szex, most már igazán mit ugrál, a pénzt hazaadjátok, és nem isztok annyit, mint például a Feri, sőt, a Jutka előtt meg sem csaltátok! Mi kell még? Minden más változat a probléma kezelésére férfiatlan, meg papucsférjek tempója. És ti addig vagytok apák, amíg a házasság tart, nem? Ha nem kellettetek, ne kelljen a pénzetek sem! Ha felbontja, bűnhődjön! Fenyegetőztök, erős ügyvédetek van, megy a duma vég nélkül az ismerősöknek, és még a jóakarók is csak mondják, mondják a feleségnek, hogy de senki ne tökéletes, tudtad, hogy ilyen, ne tedd ezt a gyerekeiddel.
És mégis felbontja. Vállalja a kockázatot. És bűnhődik. Ugyan, mi lehet ennyire rossz akkor neki? Miért bontja fel? Előrébb juttok, ha ebből következtettek vissza, bíbelődjetek el ezzel egy kicsit.
És amikor kiderül, hogy ő bizony felbontja, arra ti hogy reagáltok? Nem lehet, hogy pont az, tehát a reakciótok a nem is pont, hanem a nagy karika az i-n? Hogy akkor hoztok valami olyan formát, amiből végképp kiderül, mennyire erőből csináltok mindent, és mennyire manipulatívan tálaljátok, hogy csak önmagatok érdekel? Néhány béna ígéret, görcsös mondat, és egyébként a legrosszabb, az annál is rosszabb, mint korábban tudtuk. Én is átéltem.
Azt meg megmondom én, miért olyan rossz nektek a válás után, mert bizony nem a csalódásba meg a gyerekek hiányába rokkantok ti bele: mert az életmódotok sapiensvonásaiért addig a feleség felelt (hacsak tönkre nem ment már az érzelmi sivárságban és bűntudatkeltésben, egészen a diszfunkcionalitásig). Mert annyit tett bele a jóllétetekbe, mint a gyerekéébe. Nélküle nem ritkán csak a feltett lábbal tévézés, a morgás meg mások utasítgatása megy. Hogy mit egyetek, hogy isztok-e, milyen a tér, amelyben laktok, mennyi pénz megy el fölöslegesen, a tiszta ruha, a hivatalos ügyek, meg hogy van-e ritmusa a napnak, meg kultúra, sport, utazás, értelmes kikapcsolódás együtt, meg egészségügyi szűrés — ezt nagyon sokszor a nők tartják rendben, az anyátok is ezt csinálta, és ti ezt tökéletesen természetesnek tartjátok, részben épp ezért voltatok hajlandóak “feladni a függetlenségeteket”, hogy ez meglegyen, és hogy ez mennyire fontos, és mibe kerül, ha nincs ingyen, az csap titeket pofán a váláskor, és igazán ezt féltitek ti, ezt nevezitek családnak: a hely, ahol nektek minden jár. Az asszony azzal a sokat bírált zsörtölődésével, őrmesterségével, néha rendkívül kellemetlenül gondosodik a jóllétetekről, igen, ez becsapós.
Meg aztán a válásig nem volt pofátok valahogy szétesni. Most meg már mindegy, mert az csak a látszat, hogy a nő tett fel mindent a házasság egyetlen lapjára, igazából tinektek olyan fontos az a lap. Aztán, ha már váltok, itt van még a minimálbér vagy a munkanélküliség, azt is el kell érni, kemény munkával, mert különben még jutna a gyereknek normális cipő is. Ezért csúsztok ti szét. És jön a szocializációval elsajátított önpusztítás, hadd szóljon, isten neki, fakereszt! Ezt már megírtam: akkor eldobják Ez az elvált férfiak tragédiája. Erős, kompetens, nem gyermekded férfi ugyanis nem megy tönkre a váláskor, és nem erőszakoskodik, hanem rendben tartja az életét és az otthonát, és nem büntet, hanem egyeztet, és a lehetőségekhez képest aktív, de mindenképpen tisztességes apa marad.
És amúgy meg, ha ekkora a tét: a váláskor elveszik a gyereket, hajléktalanok lesztek, fenyeget az öngyilkosság, akkor miért nem tettetek meg előtte mindent, hogy ne így legyen? A magabízó férfi, aki csak gúnyosan mosolyog, és nem és nem teszi meg azt az egészen kicsit, amitől a feleségének könnyebb lenne, a válás idején egy csapásra válik az előre, már az esküvő előtt kitervelt hideg merénylet áldozatává, lehúzott, kifosztott, becsapott szegény balekká — a maga szemében. S csak a felesége tudja, mennyi könny, szó, év, várakozás, remény párolgott el, foszlott füstté, míg idáig jutottak.
Nem tudom, önmagában a válókereset beadása mint formális és végső aktus mit mutat meg abból, hogy jellemzően mi történik a házasságokban. Az adja be, akinek nem büdös a papírmunka, az utánajárás, aki nagyot sóhajt, és kicsengeti az ügyvéd díját, meg az, aki szeretné már ezt az egészet lezárni, végleg, válaszul arra, ami előtte történt. Ti tényleg úgy képzelitek, hogy a nők tömegesen taszítják el a kedves, figyelmes, hűséges, csak egy kicsit unalmas férjeiket, szeretnek bele másba? Vagy hogy eleve ezért kötöttek házasságot, hogy majd mindenét elvegyék? Hogy sose szerettek? És azt állítjátok, hogy durva jellemhiba, agresszió és függőség csak elenyésző számban játszanak szerepet a válásban, azok ritka kivételek, mi nem vagyunk ám olyanok! Olvassatok itt sokat.
Kérdezném ezúttal az egyben maradt házasságok férfitagjait, mert valahogy ők sem beszélnek nagy szeretettel a feleségükről, hogy jól érzik-e magukat a házasságukban, minden hepi-e, és ha nem, mert nem: ti sem vagytok boldogok, romboló helyzetekben tengetitek a hétköznapjaitokat, szeretőhöz menekültök, áldozatnak érzitek magatokat, akkor ebből mi következik. Miért nem lehet végre (és időben!) elválni? Mit védtek ti olyan nagyon, csak tán nem azt, hogy titeket gyötörnek, vagy éppen… a gyötrési jogot? Szóval, azt ne higgyük, hogy ha apu és anyu együtt él, akkor minden jó — engem régóta az együttmaradási statisztikák, a konzervált boldogtalanság keserít el, nem a válások magas aránya.
Nos, ami nektek olyasmi, hogy “ha a feleségem egy kicsit kevesebbet balhézna, ha lenne több szex, ha jobbakat főzne, ha nem lenne olyan ideges, ha béke lenne otthon…”, az a feleségeteknek a végkimerülés, a teljes önfeladás, a kibelezettség, a láthatatlanná fakultság állapota, és évek óta. És szólt miatta, és jelzi teste-lelke, csak ti, ugye, nem szeretitek a konfliktust, és ti nem lehettek rosszak, nem! Jelzi először is a fojtogató hétköznapokban elhallgató, egykor zengő lélek és ikertestvére, a lobogó szexualitás, ha eleve el nem volt egy hozzátok hasonló előző, első, sok partner, apa, mártír anya miatt csökevényesedve az is; aztán szól a nő panaszokkal, kérésekkel, nagy beszélgetésekkel, visszatérő mondatokkal, ultimátummal és párterápiával. De ti — mindig valami baja van! — nem reagáltok, bagatellizáljátok, amit mond, elterelitek a szót, elmenekültök a “lelkizés” elől, és megtehetitek, bevágjátok az ajtót, valószínűsítvén, hogy a házasság attól még megmarad, egy kicsit balhézik, istenem. (Vö: ez a nő megérne egy hét ajtócsapkodást otthon. Micsoda magabiztosság!) És a legtöbbször igazatok is van, de azért nem mindig, és a lényeg, hogy nem tudhatjátok: aki azzal áltatta magát, hogy a felesége boldog, meg hogy hát ilyen az élet, vannak hullámvölgyek, meg hogy ugyan hová menne, néha az néz a legnagyobbat, amikor megtörténik vele is, az ő felesége is beadja, és a férj ilyenkor roppantul sajnálja — önmagát, a megcsalatott magabiztosságot. De azt tudjátok-e vajon, mikor jutott először eszébe?
Ti nem látjátok a biztosan előreugró mutatót az Elég skáláján, pedig az, ha nem törődtök a másik lelkével és szükségleteivel, halad előre, és egyszer csak kattan, és akkor vége. Akkor már hiába az ígéretek, a változás, olyan sokáig nem hallottátok meg, hogy neki nem jó, hogy ebből bizalom többé nem lesz. Azért ő válik, mert neki nem jó, nektek meg elmegy így is, jó is a biztos háttér, az öröm pedig megterem másutt is — ilyen egyszerű, ez az egyenlőtlenség maga, amit a házasság, ez a fajta házasság itt és most jelent.
Ja, és ne higgyétek, hogy a többiek, akik nem válnak, esetleg nem is panaszkodnak, jól vannak. Nagyon kevés nő boldog abban a keretben, amit ez a házasság jelent. Ti nem tehettek a keretről, ti csak elfoglaljátok és élvezitek a kész helyeteket benne, de azért sok mindent tehetnétek, hogy ne legyen ennyire nehéz a társatoknak.
Igen, a nők elszántabbak, amikor az integrációjuk, a méltó létezés iránti igényük utolsó morzsáit mentik. Igen, a férfiak maradnának a házasságban, nekik ez megfelel (csak szex miért nincs), ami nem felel meg, azt meg kiordítják, kimorogják, kinémulják magukból, egyébként meg vidáman és legálisan lehetnek otthonuktól távol vagy odahaza is külön szobában, garázsban, ha már sok nekik a másik. A gyerekeket felneveli, a házat takarítja, a világ szemébe néz közben más.
Sőt, még olyankor is nők adják be a válókeresetet, amikor a férfi kezd mással új életet, és erre a zűrzavarra tesznek vele pontot, mert a másik szívesen élne továbbra is a kettős játékban. Mert önfelmenteni, ideológiát gyártani, a jó férj szerepében tetszelegni, magánbűnökkel és magánörömökkel, identitáskérdés is, becsületbeli ügy.
És különben is, ami erőszak, az az ő családfői határozottságuk. Mert ők nem papucsok, és a nő kiprovokálta belőlük, nem lehet ezt bírni, nem lehet, igaz-e, Palikám. Hogy mi provokatív, mi hiszti, mi veszekedés, mi jogtalan, azt ők döntik el. Mert a nők hallgatnak, ők mardossák magukat, ők titkolják szomszéd és anyós elől, mi folyik a négy fal között, mert az ő szégyenüknek tartaná mindenki, s csak amikor már minden mindegy, akkor vetnek véget neki.
Aki nem látja, hogy a nők mire reagálnak a beszélgetési kísérletekkel, az elzárkózással, a veszekedéssel, a sárkánysággal, a szexmentes léttel, a gyanakvással, az nem fogja megtalálni a sok válás igazi okát. Nem fogja érzékelni, hogy az egyenlőtlenség a baj: a nőnek dolga a békés, harmonikus, a férfi számára kényelmes állapotok fenntartása erején felül is, a maga rovására is, és mindenki mindent ehhez viszonyít, ő maga is, hiszen szocializációnak azt nevezzük, hogy az ilyen viselkedést kiskortól kezdve elvárjuk és megerősítjük a lányokban, akinek pedig ez nem tetszik, azt megbélyegezzük. Joggal, egyébként, mert ha a nők mindezt nem csinálnák, szétesne ez a mai, az ő néma többletmunkájukra, stressztűrésükre és kisebb igényeikre építő társadalom. Ha ők tömegesen elkezdenék azt nézni, nem is önzőn, csak úgy módjával, nekik mi az öröm, éhes, tanácstalan gyerekek, és karikás szemű, spicces, gyűrött férfiak kóvályognának mindenhol.
Rájuk, az asszonyokra maradnak a nehéz döntések, az átvirrasztott éjszakák, a magyarázkodás a gyerek osztályfőnökének, az aggodalom, hogy megbukik-e. Nézzétek meg a Kiss Istvánnékat akármelyik kisváros vasútállomásán, tanulmányozzátok gondosan az arckifejezést, a frizurát, a mozdulatokat, a szemek tompaságát — ezt teszi a nőkkel a szerepelvárás. S ti a teljesítményt készséggel elfogadjátok, beleültök, mert nektek ez jár, és járt már az apátoknak is, de a nő elől, aki teljesíti, menekültök, gonosz vicceket gyártotok róla, megcsaljátok és némasággal büntetitek, soha egy jó szavatok nincsen hozzá, semmit meg nem köszöntök, őrületes fegyvertény, ún. családcentrikus magatartás tud lenni az is, hogy hajlandóak vagytok hazamenni, megenni a vacsorát és kivenni a tiszta inget a szekrényből, s ha alábbhagy a háziasszonyi gondosság, akkor számonkéregettek, akkor lehet dühöngeni, vádaskodni és moralizálni, és változatos játszmákkal teszitek lehetetlenné, vagy állítjátok be jogosulatlan engedménynek, hogy az, aki energiái legjavát a családra fordította, egy kicsit végre pihenhessen, legalább egy-egy órára, fél napra örömteli életet élhessen.
És a legdöbbenetesebb, hogy nem akartok ti rosszat, nem vagytok ti becstelenek, gonoszak, se betegek, még a bántalmazók sem, egyszerűen gyanútlanul önkéntelen artikulálói vagytok a Rendnek (nevezzük hát így), most meg, hogy megy tönkre a házasságotok, meg olvassátok azt a blogot, rettegtek, hogy itt valami meg lesz nyirbálva, el lesz véve, mert ha nem jön szembe a méltó kapcsolat, a mi lányaink rá sem fognak rántani a ti fiaitokra, nem fognak házasodni és szülni, és meglesznek úgy is, a fiúk meg eléggé döbbenten fognak nézni, esetleg megveszik, mint most is sokan, ami nekik kell a nőből, órabérben.
Már melegítitek a kommentíró ujjakat befelé, hogy ez férfigyűlölet. Pedig nekem sosem az a kérdésem, hogy ki a hibás, hanem az, hogy ki tesz, tett többet a kapcsolatba, kinek fontosabb, hogy jó legyen, és vajon miért, és miért nem tűnik ez fel még mindig sokaknak, miért tesznek úgy, mintha egyenlő volna. Meg az is, hogy miért van a nő, aki többet tesz, mégis annyiszor lehülyézve, elhallgattatva, megzsarolva. És még az is, hogy melyik félnek milyen az életminősége, illetve hogyan néz ki a munkamegosztás. Egészen szikáran, órákban és forintokban meg kellene mérni — mérték is –, ki mennyi munkát végez, mennyit pihen, mennyit van a családtól távol, és nem ilyen szövegekkel elterelni a szót, hogy a nőnek más a dolga.
Lehet ideológiával takarózni, a lélek akkor is jelez, a házasságok akkor is felbomlanak, sőt, meg sem köttetnek; és nem, a nők nem élvezik a házimunkát, csak nincsenek olyan körülmények, hogy másnak átadhassák, sőt, sokszor olyanok sem, hogy bátran szólhassanak, hogy ezt nem lehet bírni. Sok nő elhiszi, hogy neki ez a dolga, más, mint a férfiaknak, és nem nőies, ha nem gondoskodik a családtagokról erején felül, de a psziché nem becsapható, annak van végül igaza: az egyszer csak pendül egyet, és akkor vége van. A jövőt azonban nem lehet feltartóztatni, és minél több olyan, valóban minőségi életet élő nővel találkozik a nő, mint amilyen e blog olvasóinak számottevő része, annál előbb felmerül benne, hogy ez, amiben él, ez nem normális, nem élhető, hogy hát itt a válasz a sok hajnali gyötrelemre, kínzó kételyre, gyomortáji rossz érzésre.
Szóval, ha a valóságra kíváncsi a kedves antifeminista, az okokra, nem csak a habzó önigazolásra, gőgös vakságra, tekintsen túl a saját helyzetén, és tényleg nézze meg, össztársadalmilag mennyit dolgoznak a nők és ebből mennyit fizetetlenül, és olvassa el a genderszemlélettől cseppet sem érintett, “mentsük meg a férjeinket” Kopp Mária kutatási összefoglalóját, benne azt, hogy a házasság csak a férfiak életminőségét javítja, aztán pedig vonja le a következtetést, hogy ugyan, mitől olyan árkos és kedvetlen a feleségek arca. Aztán pedig tegyen meg mindent, hogy a saját házassága védje a benne élő nő életminőségét is, de ha erre kényelme, önzése, rossz szocializációja miatt képtelen, legalább ne fordítsa azok ellen a szót, aki menekül, aki bőre utolsó rétegét menti.
