Apám mindenbe belekötött, amit mondtam/éreztem gyerekkoromban és gonoszul ellenem fordította, vagy hülyének kezelt, így megtanultam tökéletesen hazudni és megjátszani magamat, érzelmeimet.
Ami így munkahelyen hasznos tudás (mármint a második), de kicsit úgy érzem, át tudtam vágni a pszichológust, aki úgy hitte, jól vagyok és ez nem csak a látszat/gyógyszerek. (Mert azt nem is szedem már.)
Át lehet vágni egy pszichológust? Vagy tényleg jól voltam?
Lehet, hogy akkora kamu vagyok, hogy magamat is átvágom?
Hogy bátran állítom, hogy vissza nem fogadnám ezt a kis hülyét, miközben a lelkem mélyén csak arra vágyom, hogy vele legyek, átöleljen, hivogasson, megnevettessen, körülugráljon...?
Engem soha, senki nem szeretett így. Én sem szerettem soha senkit ennyire. Ez nem lila köd volt, hanem kiskutya-gazdi imádat. Akárhogy is.
És soha nem láttam még ilyen kapcsolatot senkinél. Mondjuk egyébként sem látok túl sok működő kapcsolatot, ez pedig imádat volt oda-vissza.
Nekem már sosem lesz ilyenem. Néha megint elgondolkozom, hogy akarok-e még élni.
