Gyerekkoromban semmibe nem lehetett beleszólásom. Nem lehetett hosszú hajam, rózsaszín ruhám, szivárványpónim, nem mehetettem a vágyott gimibe, majd főiskolára. Nem csavarhattam fel a konvektort ha fáztam, mert apám üvöltve rontott be, lecsavarta, én nem fázhatok. Nem választhattam hangszert és sportot. Nem maradhattam otthon a barátokkal és az unalmas telken sem olvasgathattam a tetőtérben, mert a szüleimkorú vendégeket kellett kiszolgálnom és hallgatni a rém unalmas dolgaikat.
Bele is mentem ilyen kapcsolatba, azt tanultam, hogy majd a(z idősebb) pasi vezet, ő mondja meg, mikor mi történik, én nem változtathatok a kapcsolat dinamikáján, rendeljem alá magamat és örüljek annak, ami van. Ha az időhúzás, ha az megcsalás, ha erőszak.
Aztán amikor már nagyon elnyomtak, kitörtem. És a saját vágyaim, elvárásaim szerint élek, nem, vagy nehezen módosíthat külső tényező, család, társadalom, stb.
De ez egy időben teljes kontrollt jelentett. Mindenről tudnom kellett, és zavart, ha valaki máshogy csinálja a dolgait, bénább, vagy nem ért hozzá.
Ezt mostanra elengedtem nagyjából, sokat dolgoztam rajta és sok energiát megtakarít, de mégis. A párom dolgait szeretem tudni (szerintem mindenki, nem?), a régi félrelépések bizonytalan érzése bennem van. Birtoklás? Nem hinném, nem az zavar igazán, ha megcsal, az zavar, ha hazudik róla. Bizalomhiány? Ez nálam joggal merül fel a pasikkal szemben, mindenki hazudott nekem régen is, partner, apám, kolléga. Majd' kétszerannyi idős vagyok, mint Judós3. Nyilván tapasztaltabb vagyok, rutinból jön, ha kijavítom. De nem akarok a főnöke, vagy a pótanyja lenni, bár valamennyire igényli, tanácsokat kér, támaszkodik rám. Na majd vigyázok, ne essek túlzásba.
